Egy éjszaka, amikor minden összeomlott: Amikor megtudtam, hogy Gábor másba szerelmes

– Miért nem mondod el az igazat, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott világított az a néhány üzenet. A szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt, és minden porcikámban éreztem azt a jeges rémületet, amit csak az okozhat, ha az ember rájön: mindaz, amiben hitt, hazugság volt.

Aznap este zuhogott az eső. A lakásban félhomály uralkodott, csak a konyhai neon világított sápadtan. Gábor későn ért haza, ahogy mostanában mindig. Azt mondta, túlóra volt, de már hetek óta éreztem, hogy valami megváltozott. A csókjai üresek lettek, a tekintete elkalandozott, és amikor hozzám ért, mintha csak egy idegen érintett volna meg.

A telefonom az asztalon hevert, de Gáboré a kanapén maradt. Egy pillanatig haboztam – sosem voltam féltékeny típus –, de valami belülről hajtott. Megnyitottam az üzeneteket. Ott voltak: hosszú beszélgetések egy bizonyos Rékával. „Hiányzol”, „Alig várom, hogy újra lássalak”, „Vele nem olyan, mint veled” – olvastam a sorokat, és minden egyes szóval mintha egy kést döftek volna a szívembe.

– Nem tudom, miről beszélsz – felelte Gábor halkan, de a hangjában ott bujkált a bűntudat.

– Ne hazudj! Láttam mindent! – kiáltottam rá. A hangom visszhangzott a csendes lakásban.

Ő csak állt ott némán, lesütött szemmel. Az eső kopogása mintha felerősödött volna odakint. Egy pillanatra minden megállt: az idő, a levegő, még a gondolataim is. Csak mi ketten voltunk és az a szakadék, ami hirtelen köztünk tátongott.

Aznap este nem aludtam. Gábor a kanapén feküdt, én pedig a hálószobában bámultam a plafont. Az agyam zakatolt: mikor kezdődött ez az egész? Hol rontottam el? Talán túl sokat dolgoztam? Túl keveset figyeltem rá? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymásban?

Másnap reggel anyám hívott. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben.

– Kislányom, mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi – hazudtam automatikusan.

De ő nem hagyta annyiban.

– Ugye nem vesztetek össze Gáborral? Tudod, mennyire szeret téged…

Ekkor eltört bennem valami. Sírva fakadtam.

– Anyu… ő… ő másba szerelmes.

A vonal túlsó végén csend lett. Aztán csak annyit mondott:

– Gyere haza ma este.

Hazamentem. Az otthoni illatok – friss kenyér, húsleves – egyszerre megnyugtattak és még jobban összetörtek. Apám csendben ült a tévé előtt, de amikor meglátott, odajött és átölelt. Nem szólt semmit – sosem volt bőbeszédű –, de az ölelése mindennél többet jelentett.

A következő napokban Gábor próbált magyarázkodni. Azt mondta, csak elbizonytalanodott. Hogy Réka nem jelent semmit. Hogy velem akar maradni.

– De miért? Miért kellett ez? – kérdeztem újra és újra.

– Nem tudom… elveszítettem magam melletted – suttogta.

A barátnőim is próbáltak segíteni. Zsófi azt mondta:

– Ne hagyd magad! Ha egyszer megtette, megteszi újra!

Kata szerint viszont minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek:

– Ha szereted még, talán érdemes harcolni érte…

Én viszont csak ürességet éreztem. Minden reggel nehéz volt felkelni. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kollégáim kérdezgették:

– Jól vagy? Olyan sápadt vagy mostanában…

Hazudtam nekik is: csak fáradt vagyok.

A családom közben egyre jobban aggódott értem. Anyám minden este felhívott:

– Ettél rendesen? Aludtál valamennyit?

Apám egyszer félrehívott:

– Tudod, hogy mindig itt vagyunk neked… De ne hagyd, hogy valaki így bánjon veled!

A legnehezebb az volt, amikor Gábor végül összepakolta a holmiját. Nem nézett rám. Én sem szóltam hozzá. Csak álltam az ajtóban és néztem, ahogy elmegy.

Azóta eltelt három hónap. Néha még mindig felriadok éjszaka arra gondolva: mi lett volna, ha nem olvasom el azokat az üzeneteket? Mi lett volna, ha megbeszéljük? Ha jobban figyelünk egymásra?

De aztán rájöttem: nem én rontottam el mindent. Egy kapcsolat két emberen múlik. És ha valaki már máshol keresi a boldogságot, akkor talán jobb elengedni.

Most újra tanulok bízni – magamban és másokban is. Még mindig fáj, de már nem érzem magam annyira elveszettnek.

Vajon tényleg lehet újra hinni valakinek ezek után? Vagy örökre bennünk marad a félelem és a bizalmatlanság? Ti mit gondoltok erről?