Egy éjszaka alatt lettem hatgyermekes anya – Egy szív, amely nagyobb a félelemnél
– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan a legkisebb fiam, Marci, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonomat szorongatva. A hajnali fél kettő volt, és én csak bámultam ki az ablakon a sötét udvarra. A telefonhívás, amit pár perce kaptam, mindent megváltoztatott. Gábor, a szomszédom, akivel évek óta egymás mellett éltünk, meghalt. A rák végül legyőzte őt. Két gyermeke, Anna és Zsófi most teljesen egyedül maradtak.
– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. – Csak… valami nagyon fontos dolog történt.
A férjem, András is felkelt a zajra. – Mi történt? – kérdezte álmosan, de amikor meglátta az arcomat, rögtön tudta, hogy nagy a baj.
– Gábor meghalt – suttogtam. – Anna és Zsófi most teljesen egyedül vannak.
András csak bólintott. Tudta, hogy ez mit jelent. Gábor felesége évekkel ezelőtt halt meg, a lányoknak nincs más rokonuk. És én… én már négy gyereket neveltem: Marci, Dóri, Bence és Lilla. Most pedig két újabb gyermek sorsa került a kezembe.
Aznap hajnalban átmentem Gábor házába. Anna a kanapén ült, Zsófi a nővére ölébe bújva sírt. Ahogy megláttak, Anna felpattant és átölelt.
– Maradj velünk! Kérlek! – zokogta.
Nem tudtam nemet mondani. Nem is akartam. Hazavittem őket. Aznap reggel hatan ültünk az asztal körül, mindenki csendben kanalazta a kakaót. A saját gyerekeim zavartan nézték Annát és Zsófit; ők pedig félve pislogtak vissza.
A következő hetek káoszban teltek. Az iskolában mindenki kérdezgette: „Te most tényleg hat gyereket nevelsz?” A tanárok sajnálkozva néztek rám, a szomszédok suttogtak mögöttem a boltban. Volt, aki azt mondta: „Hős vagy.” Mások csak annyit: „Őrült.”
Az első igazi konfliktus akkor robbant ki, amikor Dóri nem akarta megosztani a szobáját Annával.
– Ez az én helyem! – kiabálta Dóri. – Miért kell ideköltözniük? Nem elég neked négy gyerek?
Anna csak némán állt az ajtóban, könnyekkel a szemében. Akkor először éreztem azt, hogy talán tényleg túl nagy fába vágtam a fejszémet.
Este András mellé bújtam az ágyban.
– Félek – vallottam be halkan. – Mi van, ha nem tudom mindannyiukat szeretni? Ha nem vagyok elég?
András megszorította a kezem.
– Együtt megoldjuk. Mindig is erős voltál.
De minden nap újabb kihívásokat hozott. Anna nem akart enni, Zsófi éjszakánként sírt álmában. Marci féltékeny lett rájuk; Bence egyszerűen csak bezárkózott magába. Lilla próbált segíteni mindenkinek, de ő is elfáradt.
Egy este Anna odajött hozzám.
– Néha azt érzem, hogy soha nem leszünk már igazi család – mondta halkan.
Leültem mellé az ágyra.
– Tudod, én is így érzem néha – vallottam be. – De azt hiszem, nem attól lesz valaki családtag, hogy vér szerint rokonok vagyunk. Hanem attól, hogy együtt sírunk és nevetünk.
Anna rám mosolygott először hetek óta.
Aztán jött az első közös karácsonyunk. Mindenki ideges volt; Dóri duzzogott, Anna és Zsófi csendben ültek a sarokban. De amikor elővettem Gábor régi gitárját és elkezdtem játszani egy dalt, amit mindig együtt énekeltünk nyaranta a kertben, valami megváltozott. Zsófi odaszaladt hozzám és átölelt. A többiek is csatlakoztak. Egy pillanatra tényleg családnak éreztük magunkat.
Persze nem lett minden tökéletes. Voltak veszekedések, féltékenység, sírások és nevetések is. De lassan-lassan megtanultuk elfogadni egymást.
A legnehezebb pillanat mégis akkor jött el, amikor Anna egy nap azt mondta:
– Anya… – először hívott így –, szerinted Gábor büszke lenne ránk?
Elsírtam magam. Mert tudtam: mindent megtettem értük. És talán tényleg nagyobb lett a szívem a félelemnél.
Néha még most is elbizonytalanodom: vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e valaki egyszerre hat gyermek anyja úgy, hogy mindegyiknek otthont adjon? Ti mit tennétek a helyemben?