Egy éjszaka a rendőrségen: Amikor anyám aggodalma mindent megváltoztatott
– Anya, kérlek, ne csinálj jelenetet! – sziszegtem a fogaim között, miközben a nappali sarkában álltam, karomban a nyolc hónapos kislányommal, Emesével. A családi asztalnál még ott ültek apám, a bátyám, Zoli, és persze anyám, Katalin, aki most is úgy nézett rám, mintha egyenesen a vesztébe rohannék.
– Nem jelenet ez, Dóra! – csattant fel anyám, és az asztalra csapott. – Nem fogom tétlenül nézni, hogy tönkreteszed az életed! – A hangja átvágott a szobán, mint egy penge. A többiek zavartan lesütötték a szemüket.
A levegő megfagyott. A karomban Emese mocorgott, mintha ő is érezné a feszültséget. A férjem, Gábor, már régóta nem volt mellettem – három hónapja elköltözött, de anyám ezt nem tudta elfogadni. Szerinte mindenért én vagyok a hibás.
Aznap este apám hatvanadik születésnapját ünnepeltük. Mindenki próbált jó arcot vágni, de a feszültség tapintható volt. Anyám egész este figyelt, minden mozdulatomat követte. Amikor Emese sírni kezdett, rögtön odaugrott hozzám.
– Látod? Fáradt vagy! Hozd ide inkább, majd én megnyugtatom! – mondta, és már nyúlt is a gyerekért.
– Nem kell, anya. Megoldom – feleltem halkan.
De ő nem tágított. – Dóra, te nem vagy jól! Nézz magadra! Karikásak a szemeid, lefogytál… Ez így nem mehet tovább!
A bátyám próbált közbelépni: – Anya, hagyd már Dórát! Nem kell mindent túldramatizálni.
De anyám csak még jobban felhúzta magát. – Zoli, te ebbe ne szólj bele! Te nem vagy anya!
Ekkor tört el bennem valami. – Elég volt! Hazamegyek! – kiáltottam, és felkaptam Emesét.
Anyám utánam rohant az előszobába. – Dóra! Ne menj el így az éjszakába! Legalább várd meg, amíg apád hazavisz!
– Nem kell! Megoldom! – mondtam dacosan.
Az ajtót becsaptam magam mögött. A hideg márciusi szél az arcomba vágott. Emese sírt, én pedig remegő kézzel próbáltam beültetni az autóba. Az úton hazafelé végig anyám szavai visszhangoztak a fejemben.
Otthon aztán minden összedőlt. Alig tettem le Emesét az ágyába, amikor csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Dóra, kérlek… csak mondd meg, hogy hazaértél! – A hangja most már könyörgő volt.
– Igen, hazaértem – feleltem ridegen.
– Biztos vagy benne? Nem vagy egyedül? – kérdezte gyanakodva.
– Egyedül vagyok. Jó éjt! – letettem.
Alig telt el fél óra, amikor kopogtak az ajtón. Két rendőr állt ott.
– Jó estét kívánok! Kovács főtörzsőrmester vagyok. Bejelentést kaptunk arról, hogy veszélyben lehet egy kisgyermek ebben a lakásban.
A földbe gyökerezett a lábam. – Tessék? Ki jelentett be ilyet?
– Sajnáljuk, de be kell mennünk és megnézni a gyermeket.
A szomszédok kíváncsian lestek ki az ajtókon. A rendőrök végignézték a lakást, látták Emesét békésen aludni. Az egyikük bocsánatkérően nézett rám.
– Elnézést… de kötelességünk volt kijönni.
Miután elmentek, összerogytam a kanapén. Tudtam: csakis anyám lehetett az. Ő jelentett fel engem…
Másnap reggel anyám hívott újra.
– Dóra… én csak aggódtam érted! Nem akartam rosszat!
– Feljelentettél engem? A saját lányodat? – kérdeztem sírva.
– Nem feljelentés volt… csak féltem… hogy bajod esik… hogy Emesének baja lesz…
– Ezzel mindent tönkretettél! – kiabáltam rá.
Napokig nem beszéltem vele. Apám próbált békíteni: – Anyád csak jót akart… Tudod milyen makacs…
De én nem tudtam megbocsátani. Az egész városban elterjedt a hír: „Katalin lánya miatt jött ki a rendőrség.” A munkahelyemen is suttogtak mögöttem. Mindenki tudta: valami nincs rendben nálunk.
A bátyám egyszer átjött hozzám.
– Dóri… anya tényleg aggódik érted. De néha túl messzire megy. Nem tudja elengedni azt a kontrollt…
– De miért pont most? Miért nem bízik bennem? – kérdeztem kétségbeesetten.
Zoli csak vállat vont: – Talán mert fél attól, hogy elveszít téged is… Mint ahogy apuval is majdnem megtörtént évekkel ezelőtt…
Eszembe jutottak a régi veszekedések otthon: amikor apám egyszer majdnem elköltözött egy másik nő miatt. Anyám akkor is mindent megtett, hogy egyben tartsa a családot – de közben mindenkit megfojtott maga körül.
Hetek teltek el így: haragban anyámmal, magányosan Emesével. Egy este aztán csengettek. Anyám állt az ajtóban, kezében egy kis csomaggal.
– Csak ezt akartam hozni Emesének… egy régi plüssmackót…
Nem szóltam semmit. Leültünk egymással szemben.
– Dóra… tudom, hogy hibáztam. De nem tudok másképp szeretni téged… Csak így megy…
Könnyek szöktek a szemembe. – De anya… ezzel mindent elveszíthetsz… engem is…
Sokáig ültünk csendben. Végül megszorította a kezemet.
Azóta sem lett minden tökéletes köztünk. De most már tudom: néha az anyai szeretet is lehet túl sok – és néha pont azzal ártunk legjobban egymásnak, ha mindent kontrollálni akarunk.
Vajon hol van az a határ, ahol még segítünk egymásnak – és honnan kezdve már csak ártunk? Ti mit tennétek az én helyemben?