Egy dal, két élet: Amikor a múlt visszaköszön a színpadon

– Ne sírj, Aranka! – hallottam anyám hangját a fejemben, miközben a reflektorok vakító fénye alatt álltam a stúdióban. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Kovács Bence, az egyik döntős, elkezdte énekelni az „Eltörhetetlen” című dalt. Az én dalomat. Azt, amit tizennyolc évesen írtam egy sötét, hideg albérletben Zuglóban, amikor úgy éreztem, mindenki elhagyott.

A hangja megremegett az első soroknál, de aztán valami történt. Mintha az én fájdalmam is ott lett volna benne. A szöveg minden sora visszarántott abba az időbe, amikor apám azt mondta: „Aranka, ebből nem lehet megélni. Menj inkább jogásznak!” De én nem akartam jogász lenni. Énekelni akartam. Akkor is, ha ezért otthon hónapokig nem szóltak hozzám.

A stúdióban most minden szem rám szegeződött. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, de nem töröltem le őket. Bence hangja betöltötte a teret:

„Nem törhet meg semmi már,
Ha egyszer felálltam,
A múltam súlya vállamon,
De mégis továbbálltam.”

A közönség tapsolt, de én csak ültem ott, mozdulatlanul. A producer, Gergő odasúgott:
– Aranka, minden rendben?
– Igen – hazudtam halkan.

A műsor után Bence odajött hozzám az öltözőbe.
– Köszönöm, hogy megírtad ezt a dalt. Nekem is segített túlélni egy nehéz időszakot.

Ránéztem. Fiatal volt, tele reménnyel. Pont olyan, mint én voltam akkoriban.
– Tudod – kezdtem –, amikor ezt írtam, azt hittem, soha senki nem fogja megérteni.
– Dehogyisnem – mosolygott. – Az embereknek szüksége van ilyen dalokra.

Hazafelé a villamoson ültem, és bámultam ki az ablakon a sötét pesti éjszakába. Eszembe jutottak a családi vasárnapok: apám csendje, anyám aggódó pillantásai. Aztán az első fellépésem egy zuglói kocsmában, ahol csak három ember tapsolt – egyikük részeg volt.

A siker sosem jött könnyen. Amikor bekerültem a tévébe műsorvezetőnek, azt hitték otthon, hogy végre „rendes munkám” van. De a zene mindig ott maradt bennem. Titokban írtam dalokat éjszakánként, amikor már mindenki aludt.

A testvérem, Zsuzsa mindig irigyelte a bátorságomat.
– Te legalább mersz álmodni – mondta egyszer. – Én csak túlélni próbálok ebben az országban.

Most Bence előadása után újra felkavart bennem mindent. Vajon tényleg érdemes volt ennyit harcolni? Megérte a családi veszekedések sorozata? Az anyagi bizonytalanság? Az egyedüllét?

Másnap reggel anyám hívott.
– Láttalak tegnap este. Sírva. Mi történt?
– Csak… meghatott a dal – mondtam óvatosan.
– Tudod, Aranka – hallottam a hangján, hogy most nehezen találja a szavakat –, lehet, hogy nem mindig értettem veled egyet… de büszke vagyok rád.

Ez volt az első alkalom húsz év alatt, hogy ezt kimondta.

Aztán apám is szólt a háttérből:
– Jól énekelt az a fiú… De te jobban tudod.

Elnevettem magam könnyek között.

Aznap este Bence nyert. A közönség őt választotta. A műsor végén odamentem hozzá:
– Vigyázz erre az álomra! Ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled!

Ő csak bólintott.

Hazafelé sétálva végiggondoltam mindent: a családi harcokat, az álmokat, amiket majdnem feladtam, és azt, hogy mégis itt vagyok – egy ország figyel rám. Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni egymást? Miért kell mindig harcolni azért, hogy önmagunk lehessünk?

Ti mit gondoltok? Megéri kitartani az álmaink mellett akkor is, ha mindenki más ellenünk van? Vagy néha jobb lenne feladni és beállni a sorba?