Egy barátság határán: Amikor a gyerek mindent felborít

– Nem lehetne, hogy egyszer csak ketten jövünk össze? – kérdezte a férjem, Gábor, miközben a konyhapultnak támaszkodott, és fáradtan nézett rám. – Vagy legalább Anikó hozhatná a kislányának a tabletet, hadd nézzen mesét, amíg mi beszélgetünk.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van, de mégis bűntudatom volt. Anikóval húsz éve vagyunk barátnők. Együtt jártunk gimibe, együtt sírtunk az első szerelmek miatt, együtt nevettünk az egyetemi bulikon. Aztán jött az élet: munka, házasság, gyerekek. De mindig megmaradtunk egymásnak. Legalábbis eddig.

Minden tavaly nyáron kezdődött. Anikó kislánya, Lilla, akkor volt hároméves. Egyik délután átjöttek hozzánk, hogy végre találkozzunk. Lilla először félénken bújt Anikó szoknyájába, de aztán hamar feloldódott. Aznap mindenki jól érezte magát. De aztán Anikó másnap is hívott: „Ugye nem gond, ha átugrunk? Lilla annyira szeret nálatok lenni!”

Nem gondoltam semmi rosszra. De aztán ez szokássá vált. Minden délután nálunk voltak. Lilla szétpakolta a nappalit, minden játékot előszedett, és ha valami nem tetszett neki, hangosan sírt. Anikó pedig csak mosolygott: „Hadd legyen boldog! Majd kinövi.”

Gábor egyre feszültebb lett. Egy este, amikor Lilla hisztizett, mert nem kapott még egy csokit, Gábor elvesztette a türelmét:
– Anikó, nem lehetne, hogy Lilla egy kicsit magában játszik? Vagy nézne mesét? Mi is szeretnénk beszélgetni.

Anikó arca megkeményedett.
– Lilla még kicsi! Nem érti ezt! És különben is, én csak vele vagyok egész nap, hadd legyen most boldog!

Éreztem, hogy valami eltört köztünk. Aznap este Gábor rám nézett:
– Meddig fog ez így menni? Ez már nem barátság, hanem babysitterkedés.

Nem tudtam mit mondani. Szerettem Anikót, de úgy éreztem, elveszítem önmagam. Minden róla és Lilláról szólt. Ha szóba hoztam a saját gondjaimat – hogy mennyire fáradt vagyok a munkában, vagy hogy Gáborral keveset vagyunk együtt –, Anikó csak legyintett:
– Ugyan már! Neked legalább van időd magadra. Én egész nap csak Lillával foglalkozom.

Egyre magányosabb lettem a saját lakásomban is. A nappalink játszószobává változott. A hűtőnkben mindig volt egy doboz Lilla kedvenc joghurtjából. A saját gyerekeim – Zsófi és Marci – már nagyobbak voltak, ők inkább a szobájukban tanultak vagy játszottak. Néha ők is panaszkodtak:
– Anya, miért van itt mindig Lilla? Miért kell mindig rá figyelni?

Egy este sírva fakadtam Gábor előtt.
– Miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretném visszakapni a régi életemet? Miért érzem úgy, hogy elveszítem Anikót?

Gábor átölelt.
– Mert te mindig mindenkinek segíteni akarsz. De most magadra is gondolnod kellene.

Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel Anikót.
– Figyelj… beszélnünk kellene. Szeretlek téged és Lillát is, de úgy érzem, mostanában minden rólatok szól. Nekem is szükségem lenne rád… mint barátnőre.

A vonal túloldalán csend lett.
– Tehát most már zavarunk? – kérdezte végül Anikó hidegen.
– Nem erről van szó! Csak… hiányzol nekem! A régi beszélgetéseink…
– Neked könnyű! Neked van segítséged! Nekem csak Lilla van!

Letette a telefont. Aznap este nem tudtam aludni. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak egyszerűen elfáradtam abban, hogy mindig mások igényeit helyezem előtérbe?

A következő hetekben Anikó nem jelentkezett. Üresnek éreztem magam – mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Próbáltam elfoglalni magam: többet beszélgettem Gáborral és a gyerekeimmel, elmentünk kirándulni hétvégén. De mindenhol ott volt Anikó hiánya.

Egy hónap múlva kaptam tőle egy üzenetet: „Sajnálom. Nehéz volt egyedül lenni Lillával. Félek attól, hogy nélküled teljesen magamra maradok.”

Találkoztunk egy kávézóban. Lilla most nem volt ott. Anikó szeme karikás volt.
– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem haragszom… Csak szeretném visszakapni a barátnőmet.

Sokáig hallgattunk.
– Tudod… – kezdte végül –, néha úgy érzem, Lilla az egyetlen értelme az életemnek. De közben félek attól is, hogy elveszítek mindenkit magam körül.

Megfogtam a kezét.
– Nem kell mindent egyedül csinálnod. De nekem is szükségem van rád… mint barátra.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet egyensúlyt találni anya és barát szerep között? Vagy elkerülhetetlenül elveszítjük egymást az élet viharaiban?

Ti mit gondoltok? Lehet igaz barátságot ápolni akkor is, ha az egyik fél élete teljesen megváltozik? Vagy ez csak illúzió?