Egy barátnő férje, aki mindenáron menekült az apaság elől

– Gábor, kérlek, ne menj el megint! – kiáltottam utána a folyosón, miközben a kisfiam, Marci sírása betöltötte a lakást. Gábor már a cipőjét húzta, tekintete üres volt, mintha ott sem lett volna igazán. – Csak egy órára megyek ki – mondta fásultan, de tudtam, hogy ez nem igaz. Az „egy óra” gyakran estig tartott, néha hajnalig sem jött haza.

Réka vagyok, harminckét éves, egy panelház harmadik emeletén élek Zuglóban. Gáborral tíz éve vagyunk együtt, öt éve házasodtunk össze. Szerelmesek voltunk, igazi nagybetűs szerelem volt a miénk. Azt hittem, a gyerek csak még boldogabbá teszi majd az életünket. De amikor Marci megszületett, minden megváltozott.

Az első hónapokban Gábor még próbált segíteni. De ahogy Marci egyre többet sírt éjszaka, ahogy a pelenkázás és az altatás mindennapossá vált, Gábor egyre távolabb került tőlünk. Egyre többször maradt bent túlórázni az irodában – legalábbis ezt mondta. Egyre gyakrabban járt le a sarki kocsmába a haverokkal. Én pedig egyedül maradtam a gyerekkel és a félelmeimmel.

Egyik este, amikor Marci már órák óta sírt, Gábor hazaért. Fáradt voltam, kimerült, és csak annyit kértem: – Légy szíves, tartsd egy kicsit Marcit, hadd zuhanyozzak le! – Mire ő csak legyintett: – Nem bírom ezt a hisztit! Miért nem tudod megnyugtatni? – A hangja kemény volt, szinte vádolt. Akkor először éreztem azt, hogy valami végleg eltört közöttünk.

Az anyósom gyakran átjött segíteni. – Réka, ne haragudj Gáborra! Ő ilyen volt mindig is: nem bírja a stresszt – mondogatta. De én tudtam, hogy ez nem stressz. Ez menekülés volt. Menekülés a felelősség elől.

Egyik délután Gábor bejelentette: – Szeretnék elmenni egy hétvégére Balatonra a fiúkkal. Kell egy kis szabadság. – Néztem rá döbbenten: – És én mikor kapok szabadságot? Én mikor pihenhetek? – kérdeztem remegő hangon. – Neked ez a dolgod! – vágta rá. Akkor sírva fakadtam.

A barátnőim próbáltak vigasztalni. – Réka, minden férfi nehezen szokja meg az apaságot! Adj neki időt! – mondta Kata. De hónapok teltek el, és semmi sem változott. Sőt, Gábor egyre inkább elzárkózott tőlünk.

Egy este aztán mindent bevallott. – Nem akartam gyereket – mondta halkan. – Csak miattad egyeztem bele. Azt hittem, majd megszeretem ezt az egészet… de nem megy. Fullaszt ez az egész családosdi. Nem érzem magam apának.

Ott ültem vele szemben a konyhában, Marci békésen aludt a másik szobában. A könnyeim potyogtak. – És most mit akarsz? Elhagysz minket? – kérdeztem.

– Nem tudom… csak azt tudom, hogy így nem bírom tovább – felelte.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. Nem mondta ki, hogy végleg… de tudtam, hogy ez most más lesz.

Az első hetek borzalmasak voltak. Egyedül maradtam mindennel: a gyerekneveléssel, a háztartással, a számlákkal… és a magánnyal. Anyukám próbált segíteni, de ő is dolgozott még. Marci sokat betegeskedett abban az időben; minden orvosi vizsgálatot egyedül vittem végig.

Gábor néha felhívott: érdeklődött Marciról, de sosem jött át meglátogatni. Egy idő után már csak üzeneteket küldött: „Remélem jól vagytok.” Ennyi.

A legnehezebb az volt, amikor Marci elkezdett beszélni: „Hol van apa?” – kérdezte gyakran. Mit mondhattam volna? Hogy az apja nem akart apja lenni? Hogy menekült előlünk? Mindig csak annyit mondtam: „Apa dolgozik.”

A játszótéren sokszor irigykedve néztem azokat az apukákat, akik boldogan hintáztatták a gyerekeiket. Vajon mit rontottam el? Miért nem volt elég jó a mi családunk?

Egy év telt el így. Közben visszamentem dolgozni részmunkaidőben egy könyvelőirodába; anyukám vigyázott Marcira délelőttönként. Lassan megtanultam egyedül élni. Megtanultam örülni azoknak a kis dolgoknak is: amikor Marci először mondta ki tisztán azt, hogy „anya”, vagy amikor először rajzolta le kettőnket.

Gábor idővel újra felbukkant: egyszer csak beállított egy plüssmackóval és csokoládéval Marcinak. Zavartan állt az ajtóban.

– Sajnálom… nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel – mondta halkan.

– Már késő – feleltem fáradtan.

Most itt ülök a játszótéren egy padon, nézem Marcit ahogy homokozik más gyerekekkel. Néha még mindig fáj, hogy Gábor nem tudott apává válni. De már nem hibáztatom magam.

Vajon hány nő él át hasonlót Magyarországon? Hány férfi menekül el az apaság felelőssége elől? És vajon lehet-e ezt valaha igazán feldolgozni?