Egy arckrém, két család – Hogyan változtatta meg az életemet egy apró tubus

– Ez meg mi a csuda? – csattant fel anyósom, Ilona néni hangja, ahogy a nappali közepén állva lengette a kezében azt a bizonyos arckrémet. A tubus kicsi volt, elegáns, halványkék kupakkal – és most úgy tűnt, mintha egy kézigránát lenne, amit bármelyik pillanatban eldobhat. Ott álltam előtte, a szívem hevesen vert, és csak annyit tudtam kinyögni: – Egy kolléganőmtől kaptam a munkahelyen… csak egy kis figyelmesség volt.

De Ilona néni nem hagyta annyiban. – És miért nem nekem adtad oda? Tudod jól, mennyire szeretem az ilyeneket! – A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy haragtól vagy sértettségtől. A férjem, Gábor is ott állt mellettem, de csak zavartan nézett maga elé. Az egész olyan hirtelen történt, hogy egyikünk sem tudta, hogyan reagáljon.

Aznap reggel még minden olyan átlagosnak tűnt. Felkeltem, elkészítettem a reggelit a gyerekeknek – Dóri és Marci már az asztalnál ültek, veszekedtek a kakaón –, majd elindultam dolgozni. Az irodában Zsuzsa, az új kolléganőm odalépett hozzám mosolyogva: „Neked hoztam ezt, Eszter! Tudom, mennyit dolgozol mostanában, gondoltam, jól jön egy kis kényeztetés.” Elpirultam, de örültem neki. Nem volt nagy dolog – vagy legalábbis akkor még azt hittem.

Hazafelé menet már azon gondolkodtam, este majd kipróbálom. De amikor hazaértem, Ilona néni már ott volt nálunk – szokás szerint váratlanul –, és segített Gábornak vacsorát készíteni. A táskámból kiesett a krém, ő pedig rögtön megtalálta.

A vita egyre hevesebb lett. Ilona néni sértetten sorolta: „Bezzeg amikor én hozok neked valamit, sosem örülsz ennyire! És Gábor is mindig csak téged ajándékoz meg karácsonykor!” A gyerekek is feszülten figyeltek. Dóri odasúgta Marcinak: „Anya most bajban van…”

Aznap este Gábor csendben ült le mellém az ágy szélén. – Szerinted tényleg ennyire számít egy arckrém? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza –, de úgy érzem, mintha minden haragjukat most öntenék rám.

A következő napokban Ilona néni kerülte a tekintetemet. Amikor átjött hozzánk, csak a gyerekekhez szólt. A férjem is egyre feszültebb lett. Egy este aztán kibukott belőle:

– Miért nem tudtok ti ketten kijönni egymással? Mindig valami apróságon vesztek össze! Nekem ez már sok…

A szavai fájtak. Úgy éreztem, mintha mindenért én lennék a hibás. Próbáltam beszélni Ilona nénivel, de ő csak annyit mondott:

– Tudod, Eszter, én csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok nektek. Hogy nem csak egy pótanya vagyok itt.

Ekkor értettem meg igazán: nem az arckrémről szólt ez az egész. Hanem arról az örökös bizonytalanságról, amit mindannyian érzünk néha – hogy vajon elég jók vagyunk-e egymásnak? Hogy szeretnek-e minket igazán?

Egy hét múlva elhatároztam: veszek egy ugyanolyan arckrémet Ilona néninek is. Amikor átadtam neki, könnyek jelentek meg a szemében.

– Köszönöm… – suttogta. – Nem is a krém számított igazán… csak jólesik néha érezni, hogy gondolnak rám.

Azóta próbálok jobban odafigyelni rá. Néha együtt főzünk, vagy elmegyünk sétálni a parkba. Gábor is megnyugodott kicsit, és a gyerekek is újra önfeledten játszanak vele.

De bennem ott maradt a kérdés: vajon hány családban robban ki hasonló vita egy apróság miatt? Miért olyan nehéz kimondani azt: fontos vagy nekem? Talán tényleg egy arckrém kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a szeretet néha egészen hétköznapi dolgokban mutatkozik meg.

Ti mit gondoltok? Nálatok is volt már olyan apróság, ami miatt majdnem elveszett a családi béke? Vajon tényleg ilyen törékeny minden kapcsolat?