Egy anya rémálma: Az igazság Valentina könnyei mögött
– Valentina! – kiáltottam, miközben berohantam a házba. A szívem a torkomban dobogott, ahogy meghallottam a lányom sikolyát. Az előszobában Ágnes állt, a kezében egy seprűvel, Valentina pedig a földön kuporgott, arcán könnyek csorogtak.
– Mit csinálsz?! – ordítottam Ágnesre, aki csak némán bámult rám, mintha ő lenne az áldozat.
– Csak rendet akartam – motyogta végül, de a hangja remegett.
Odaugrottam Valentinához, átöleltem, és éreztem, ahogy remeg. – Mi történt, kicsim? – suttogtam.
Valentina csak annyit mondott: – Megütött… mert véletlenül kiborítottam a kakaót.
A világ megállt körülöttem. Az exférjem, Gábor ekkor lépett ki a nappaliból, arca sápadt volt. – Nora, ez biztos félreértés… Ágnes nem olyan… – kezdte mentegetni a feleségét.
– Félreértés? A lányod sír! – vágtam vissza. – Hányszor történt már ez?
Gábor zavartan lesütötte a szemét. – Nem tudom… néha elveszíti a türelmét.
A kezem ökölbe szorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor hittem el, hogy majd jobb lesz? Hogy csak fáradtak vagyunk, hogy mindenki hibázik? De most ott volt előttem az igazság: Valentina félt ebben a házban.
– Felöltözünk és elmegyünk – mondtam halkan Valentinának. Ágnes még mindig ott állt, mintha gyökeret vert volna. Nem nézett rám, csak a seprűt szorongatta.
– Nem viheted el csak úgy! – szólt közbe Gábor. – A bíróság döntött a láthatásról.
– A bíróság nem látta ezt! – mutattam rá Ágnesre és a síró lányomra. – Ha kell, rendőrt hívok.
Valentina ruháit gyorsan összeszedtem, közben hallottam, ahogy Gábor és Ágnes egymásnak feszülnek a konyhában:
– Miért kellett rákiabálnod? – kérdezte Gábor dühösen.
– Nem bírom ezt a gyereket! Folyton hisztizik! – válaszolta Ágnes.
A szívem összeszorult. Ez nem lehet igaz. Az én kislányom sosem volt hisztis – csak érzékeny, mint én is voltam gyerekként. Vajon hányszor sírt még így titokban?
Az autóban Valentina némán ült mellettem. Néha rápillantottam a visszapillantó tükörben; az arca sápadt volt, a szemei vörösek. Meg akartam ölelni, de tudtam: most idő kell neki.
Otthon leültünk a kanapéra. – Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem halkan.
Valentina csak megrázta a fejét. – Félek visszamenni hozzájuk.
Megsimogattam a haját. – Nem kell visszamenned. Megígérem.
Aznap este nem aludtam. A gondolataim cikáztak: mit tegyek? Feljelentsem Ágnest? Elindítsak egy újabb bírósági pert? Vajon hisznek majd nekem? Vagy azt mondják majd, hogy csak bosszúból beszélek így az exférjem új feleségéről?
Másnap reggel felhívtam Gábort. – Nem engedem vissza Valentinát addig, amíg nem beszélünk erről komolyan. Ha kell, ügyvédhez fordulok.
Gábor hangja fáradt volt. – Nem akartuk bántani… De Ágnes tényleg nehezen viseli a dolgokat mostanában.
– Ez nem kifogás! – vágtam rá. – Egy gyerek nem lehet áldozat!
A következő hetekben minden megváltozott. Elindítottam az eljárást, beszéltem pszichológussal is. Valentina lassan kezdett újra mosolyogni, de még mindig voltak éjszakák, amikor sírva ébredt.
A családunk szétszakadt darabjai között próbáltam megtalálni önmagamat is. Anyám azt mondta: – Nora, erős vagy. De ne feledd: néha segítséget is kell kérni.
A barátaim közül sokan azt tanácsolták: ne menj bele újabb harcba Gáborral, úgysem hisznek majd neked. De én tudtam: ha most nem állok ki Valentináért, soha nem bocsátom meg magamnak.
A bíróságon hosszú hónapokig húzódott az ügy. Gábor próbált meggyőzni mindenkit arról, hogy Ágnes csak túlterhelt volt. De végül Valentina vallomása mindent eldöntött:
– Félek tőle… Nem akarok vele lenni.
A bíró rám nézett: – Az anyai ösztön sokszor többet mond minden bizonyítéknál.
Hazafelé menet Valentina keze az enyémben pihent. Tudtam: hosszú út áll előttünk, de legalább együtt vagyunk.
Most itt ülök az ablakban és nézem, ahogy Valentina odakint játszik a kertben. Néha még mindig összeszorul a szívem, ha meghallom egy seprű hangját vagy egy gyerek sírását az utcán.
Vajon hány gyerek él még ilyen félelemben? És hány anya meri kimondani az igazságot? Ti mit tennétek az én helyemben?