Egy anya áldozata – Amikor a szeretet ára túl magas
– Anya, hol van a tornazsákom? – kiáltott be Lilla a szobába, miközben én a konyhapultnál álltam, és próbáltam összerakni a gondolataimat. A kávém kihűlt előttem, de nem volt erőm újratölteni. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én gondolataimat visszhangozná.
– Nézd meg az előszobában, ott hagytad tegnap – válaszoltam fásultan. Lilla már nyolcadikos, de még mindig rám támaszkodik minden apróságban. Néha úgy érzem, mintha sosem nőne fel igazán. Vagy talán én nem engedem neki.
Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor Lilla először lépte át az iskola kapuját, úgy döntöttem, felmondok a könyvelői állásomban. A férjem, Gábor akkoriban még jól keresett egy budapesti cégnél, és mindketten úgy gondoltuk, hogy Lillának szüksége van rám. Minden délután ott voltam érte: vittem különórákra, zongorára, úszásra. Minden szülői értekezleten én jelentem meg elsőként. Akkor azt hittem, ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok neki.
Most viszont, ahogy Lilla egyre önállóbb lesz – vagy legalábbis annak mutatja magát –, én egyre inkább elveszettnek érzem magam. Gábor is más lett. Már nem beszélgetünk esténként, csak ülünk egymás mellett a kanapén, és nézzük a híradót. Néha úgy érzem, mintha két idegen lennénk egy fedél alatt.
A múlt héten elhatároztam: ideje visszatérni dolgozni. Elküldtem néhány önéletrajzot régi ismerősöknek. Egyikük sem válaszolt. Egy fejvadász cég visszaírt: „Sajnáljuk, de jelenleg nincs az Ön tapasztalatának megfelelő pozíciónk.” Tapasztalat? Tizenhárom év otthon töltött idő után milyen tapasztalatom lehet? Tudok uzsonnát csomagolni és szülői értekezleten helytállni.
Egyik este Gábor hazaért, és ledobta a táskáját.
– Na, sikerült valamit találni? – kérdezte közömbösen.
– Nem igazán – feleltem halkan.
– Hát… nem könnyű mostanában – mondta, majd bement a dolgozószobába.
Ott maradtam a nappaliban egyedül. A csend szinte fojtogató volt. Eszembe jutott anyám arca: ő mindig azt mondta, hogy egy nőnek legyen saját élete, ne áldozza fel magát teljesen a családért. Akkor haragudtam rá ezért. Most már értem.
Másnap reggel Lilla morcosan ült az asztalnál.
– Mi bajod van? – kérdeztem.
– Semmi – felelte.
– Látom rajtad. Valami történt az iskolában?
– Nem akarok beszélni róla.
Megpróbáltam közelebb hajolni hozzá.
– Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.
– Anya! Hagyj már! – csattant fel.
Megdermedtem. Hirtelen rájöttem: talán túl sokat akartam adni neki. Talán túl közel mentem hozzá. Talán ezért is akar most távolodni tőlem.
Aznap délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a sárguló leveleket és az embereket: futók, kutyasétáltatók, fiatal anyukák babakocsival. Eszembe jutottak azok az évek, amikor én is így toltam Lillát a parkban. Akkoriban minden olyan egyszerűnek tűnt: csak ő és én voltunk a világ közepén.
Most viszont úgy érzem magam, mint egy árnyék: láthatatlan vagyok mindenki számára. A barátnőim közül sokan karriert építettek: Zsuzsa most saját könyvelőirodát vezet, Éva pedig egy multinál HR-vezető. Én pedig? Egy önéletrajz vagyok a sok közül.
Este Gábor leült mellém.
– Figyelj… lehet, hogy túl sokat vársz magadtól – mondta halkan.
– Mit értesz ezen?
– Hát… tizenhárom év kihagyás után nem lehet mindent ott folytatni, ahol abbahagytad.
– De akkor mit csináljak? Egész életemben csak anyának lenni?
– Nem tudom… – vonta meg a vállát.
Lilla késő este jött haza egy barátnőjétől. Megállt az ajtóban.
– Anya… bocsi a reggeliért – mondta halkan.
– Semmi baj – mosolyogtam rá fáradtan.
– Szeretlek – súgta oda gyorsan, majd eltűnt a szobájában.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Vajon tényleg jó döntést hoztam annak idején? Ha most újrakezdhetném, másképp csinálnám? Vagy minden anya eljut egyszer ide?
Reggel újra megpróbáltam: átnéztem az álláshirdetéseket, jelentkeztem egy online tanfolyamra is. Talán még nincs minden veszve. Talán még találhatok valamit magamnak is ebben az életben.
De vajon mennyit ér egy anya áldozata? És ki mondja meg nekünk nőknek, mikor van itt az ideje újrakezdeni? Ti mit gondoltok erről?