Egy álomesküvő rémálommá válik: Hogyan szakított szét minket a pénz?
– Nem fogom hagyni, hogy megalázzanak minket, anya! – Anna hangja remegett, ahogy a konyhaasztalra csapta a telefonját. Az arca kipirult, a szeme könnyes volt. A szívem összeszorult, ahogy néztem őt: az én kislányomat, aki most nőként állt előttem, tele fájdalommal és dühvel.
Aznap este kezdődött minden. Anna izgatottan jött haza, és már az ajtóban kiáltotta: – Eljegyeztek! Kristóf megkérte a kezem! – Az egész család ujjongott, még az öccse, Marci is félretette a telefonját, hogy átölelje a nővérét. Azt hittük, ez lesz életünk legboldogabb időszaka.
De aztán jöttek a részletek. Kristóf családja – különösen az apja, László bácsi – nem volt jó anyagi helyzetben. Egy kis faluban éltek Békés megyében, ahol a munka ritka, a pénz még ritkább. Mi, budapestiek, szerényen éltünk ugyan, de évek óta spóroltunk Anna esküvőjére. Anyám mindig azt mondta: „Egy lány esküvője legyen emlékezetes!”
Aztán egy este Kristóf szülei átjöttek hozzánk vacsorára. Már az első pohár bor után László bácsi szóba hozta:
– Nézzétek, mi nem tudunk sokat hozzátenni az esküvőhöz. A fiam boldogsága mindennél fontosabb, de… hát, tudjátok.
Apám bólintott.
– Ne aggódjatok emiatt. Mi vállaljuk a költségek nagy részét.
Azt hittem, ezzel minden rendben lesz. De László bácsi arca elkomorult.
– Nem akarom, hogy úgy érezzétek, csak kihasználunk titeket. A mi családunkban ez szégyen lenne.
Anna rám nézett, én pedig próbáltam nyugtatni:
– Nem számít, ki fizet mit. A lényeg, hogy együtt ünnepeljünk.
De a feszültség ott maradt a levegőben. Az elkövetkező hetekben minden megbeszélés vitába torkollott. Anna és Kristóf között is nőtt a feszültség.
Egyik este Anna sírva jött haza:
– Kristóf azt mondta, az apja inkább lemond az esküvőről, mintsem hogy elfogadja a segítségünket! – zokogta. – Miért ilyen büszkék?
Próbáltam megérteni László bácsit. Tudtam, milyen érzés az, amikor az ember nem tudja megadni a gyermekének azt, amit szeretne. De Anna is az én lányom volt – és nem akartam, hogy lemondjon az álmairól.
A helyzet egyre rosszabb lett. Egyik nap apám is elvesztette a türelmét:
– Ha ennyire nem akarnak segítséget, akkor csinálják maguk! – kiabálta.
Anna ekkor tört össze igazán. Napokig nem beszélt senkivel. Kristóf is elkerülte a házunkat.
Aztán jött az a bizonyos nap. Anna egy levelet talált a postaládában – László bácsi írta:
„Kedves Anna! Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem akarom tönkretenni az örömödet. Ha mégis úgy döntötök, hogy összeházasodtok szerényen, mi ott leszünk. De nem kérhetjük el tőletek azt, amit mi sem tudunk megadni.”
Anna egész éjjel sírt. Reggel odajött hozzám:
– Anya, lehet, hogy tényleg túl nagy feneket kerítettünk ennek az egésznek? Miért fontosabb a pénz és a büszkeség annál, hogy együtt legyünk?
Aznap este leültünk mindannyian – Anna, Kristóf és mindkét család. Hosszú csend után végül Anna szólalt meg:
– Nekem nem kell nagy esküvő. Csak ti legyetek ott velem.
László bácsi szemében könnyek csillantak meg.
– Kislányom… – mondta halkan –, sosem akartam elvenni tőled ezt a napot.
Végül egy kis templomban tartottuk meg az esküvőt. Nem voltak fényűző díszek vagy drága vacsora – csak mi voltunk ott egymásnak. És amikor Anna kimondta az igent, rájöttem: minden harc és könny ellenére ez volt életünk legszebb napja.
De még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg megéri hagyni, hogy a pénz és a büszkeség ennyire beleszóljon a boldogságunkba? Ti mit tettetek volna a helyemben?