Döntés két otthon között: Lilla választása

– Lilla, kérlek, legalább hallgass meg! – kiáltottam utána, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Az eső dobolt az ablakon, a lakásban feszültség vibrált. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, a két kicsi pedig értetlenül figyelte a jelenetet.

Nem így képzeltem el a mozaikcsaládot. Amikor hat éve megismertem Gábort, Lilla még csak kilencéves volt. Félénken bújt az apjához, amikor először találkoztunk a Városligetben. Akkor azt hittem, idővel majd elfogad, sőt, talán szeretni is fog. De most, tizenöt évesen, mintha egyre távolabb sodródna tőlem.

Az utóbbi hónapokban már csak havonta kétszer beszélünk telefonon. Néha úgy érzem, mintha egy idegen lenne. Aztán jönnek a bűntudat hullámai: vajon én rontottam el mindent? Amikor Gáborral összeházasodtunk és megszülettek a közös gyerekeink – Zsófi és Marci –, minden megváltozott. Lilla anyja, Ágnes is újraházasodott, és most Lilla két otthon között ingázik: két család, két szabályrendszer, kétféle szeretet.

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Nem lehet erőltetni – mondta halkan. – Lilla már nagy. Hadd döntsön ő.
– De mi van, ha rosszul dönt? – suttogtam vissza. – Mi van, ha csak azért választja Ágnest, mert ott kevesebb a szabály?
– Akkor is az ő döntése lesz.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam elengedni. Hiszen én is neveltem őt! Emlékszem, amikor először beteg lett nálunk: egész éjjel virrasztottam mellette. Vagy amikor együtt sütöttük a karácsonyi mézeskalácsot… Ezek mind-mind közös emlékek. De vajon neki is annyit jelentenek?

Másnap reggel Lilla csendben reggelizett. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Suli után van kedved eljönni velem a könyvtárba?
– Nem tudom… Talán inkább anyához mennék – felelte halkan.
A kicsik közben veszekedtek a kakaón, Gábor sietve öltözött. A reggeli káoszban Lilla szava mégis élesen csengett.

Aznap egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lenne neki Ágnesnél? Ott kevesebb a testvérféltékenység, több az egyedüllét. De vajon boldogabb is? Délután felhívtam Ágnest.
– Szerintem hagyjuk rá – mondta ő is. – Már nem kislány.
– De mi lesz így a családdal? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Majd kialakul – felelte fáradtan.

Este Lilla bejött hozzám.
– Anya… vagyis Viki… – kezdte zavartan. – Nem haragszom rád. Csak… néha úgy érzem, nem találom a helyem.
– Tudom – mondtam halkan. – És tudod mit? Nem kell választanod. Itt mindig lesz helyed.
– De muszáj választanom – suttogta. – Mindenki ezt várja tőlem.

A könnyeim visszafojtottam. Hogy várhatjuk el egy kamasztól, hogy ilyen döntést hozzon? Hogy mondhatjuk azt: „Dönts, melyik családod fontosabb!”? Mégis ezt tesszük mindannyian.

A következő hetekben Lilla egyre többet volt Ágnesnél. A telefonhívások ritkultak. A kicsik kérdezgették:
– Mikor jön haza Lilla?
Nem tudtam mit felelni.

Egy este aztán kaptam tőle egy üzenetet:
„Szeretlek, Viki. De most anyánál maradok egy ideig.”

A szívem megszakadt. Gábor próbált vigasztalni:
– Majd visszajön. Kell neki idő.
De én attól féltem, hogy végleg elveszítem.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy hagytam dönteni? Vagy harcolnom kellett volna érte? Egy anya – még ha nem is vér szerinti – sosem adhatja fel igazán…

Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok egy olyan gyermekért, aki talán már nem akar hozzátok tartozni? Vagy hagynátok szabadon dönteni, még ha fáj is?