Dédapa László és én: Amikor a segítség életmentővé válik

– Nem bírom tovább, Anna! – Eszter hangja remegett a telefonban, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel idegesen doboltam a viaszosvásznon. – A munka, a gyerekek, Zoli… és még dédapa László is itt van a nyakamon. Kérlek, vidd el magadhoz egy időre. Csak amíg egy kicsit összeszedem magam.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. A pesti lakás ablakán túl szürke eső mosta az utcát, az autók fényei elmosódtak a párás üvegen. Dédapa László… A családunk büszkesége volt valaha: keménykezű asztalos Kecskemétről, aki mindig tudta, hogyan kell megjavítani egy nyikorgó széket vagy összerakni egy hintát az unokáknak. Most viszont törékeny öregember lett, akinek már az is nehezére esett, hogy bekösse a cipőjét.

– Jó, Eszter – sóhajtottam végül. – Hozd át holnap.

Másnap reggel Eszter fáradt arccal állított be, dédapa pedig egy kopott bőrönddel és lehajtott fejjel lépett be az előszobába. – Nem akarok terhedre lenni, Anna – motyogta halkan. – Csak egy kis nyugalom kellene… és talán néhány könyv.

Három napig alig szóltunk egymáshoz. Dédapa a nappali sarkában üldögélt, néha kinézett az ablakon vagy lapozgatta a régi újságokat. Én dolgoztam otthonról, főztem, mosogattam, de valahogy minden mozdulatomba beleköltözött a feszültség. Néha megkérdeztem tőle, kér-e teát vagy vacsorát, de csak röviden válaszolt.

A negyedik reggelen éppen a balkonon locsoltam a muskátlikat, amikor dédapa halkan mellém lépett. – Tudod-e, Anna, hogyan kell paradicsomot ültetni?

Meglepődve néztem rá. – Fogalmam sincs, dédapa. Soha nem volt kertem.

Először mosolygott azóta, hogy nálam volt. – Na gyere csak! Vegyük elő azt a régi ásót a pincéből. Megmutatom neked, hogyan kell rendbe tenni azt az elvadult kis kertet odalent.

Így kezdődött minden. Először csak gazoltunk: dédapa mutatta, hogyan kell tartani a kapát, hogyan lazítsuk fel a földet. Bár keze remegett, a szeme újra élénken csillogott – mintha visszatért volna belé az élet. Én pedig nevettem a viccein: „Bezzeg a mai fiatalok! Egy krumplit sem tudnak elültetni!”

Néhány hét alatt paradicsomot, paprikát és petrezselymet ültettünk. Dédapa mesélt a gyerekkoráról Kecskeméten: hogyan loptak almát a szomszéd kertjéből, hogyan készített az anyja túrós csuszát vasárnaponként. Én is megnyíltam neki: meséltem a munkámról, arról, mennyire hiányzik néha egy kis csend és magány.

Egy délután éppen együtt kapáltunk, amikor dédapa hirtelen megállt és rám nézett: – Tudod-e te, Anna, mennyit ér az, ha van valakid? Ha megöregszel… csak a család marad. Minden más elszáll.

Gombóc nőtt a torkomban. Este aztán csendben ültem le mellé a sötét nappaliban. Ő régi fényképeket nézegetett.

– Hiányzik a dédmama – suttogta. – Tudod… nehéz feleslegesnek lenni a saját házadban. Eszternél csak útban vagyok… és itt sem akarok teher lenni.

Odamentem hozzá és átöleltem – először hosszú idő óta.

– Nem vagy teher, dédapa. Lehet, hogy most van rád leginkább szükségünk.

Ahogy telt az idő, úgy nőtt a kertünk is – és vele együtt mi is változtunk. A szomszédok is átjártak tanácsot kérni: mikor kell babot vetni, mit csináljunk a csigákkal? Dédapa újra elemében volt; én pedig először éreztem azt, hogy képes vagyok valamit létrehozni két kezemmel.

Egy este csengett a telefonom: Eszter volt az.

– Anna… visszahozhatom hozzánk dédapát? A gyerekek már kérdezgetik…

Ránéztem dédapára, aki épp nevetve beszélgetett a szomszéd Sándor bácsival a teraszon.

– Talán maradhatna még egy kicsit nálam – feleltem halkan.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Azon gondolkodtam: mindannyian elveszünk néha az életünkben – rohanunk munka után, pénz után… közben elfelejtjük azokat, akik megtanítottak járni és beszélni. Dédapa László megtanított szeretni a földet – de még fontosabb: megtanított újra szeretni a családot.

Amikor végül eljött az idő, hogy visszaköltözzön Eszterhez, nehéz szívvel kísértem ki az ajtóig.

– Anna – mondta halkan, miközben átölelt –, köszönöm, hogy emlékeztettél rá: még mindig van helyem ebben a világban.

Néztem utána az ablakból, ahogy lassan eltűnt a lépcsőházban. Vajon hányan felejtjük el az időseinket addig, amíg már késő? Nem vagyunk-e mindannyian túl elfoglaltak ahhoz, hogy meglássuk: mennyire szükségünk van rájuk?

Ti mit gondoltok? Elfelejtettük megbecsülni azokat, akik felneveltek minket? Milyen gyakran mutatjuk ki nekik ezt?