„De hát anya, te mindig tudtad, mit kell tenni…” – Egy nagymama nyara a család árnyékában

– Anya, csak pár hét lesz, ígérem! – mondta Gábor, a fiam, miközben a menye, Zsófi idegesen pakolta a gyerekek hátizsákját az előszobában. – Tudod, mennyire számítunk rád. Te vagy a legjobb nagymama a világon!

A szívem megremegett, ahogy ránéztem az unokáimra: a hétéves Lénára és az ötéves Marci fiamra. Mindig is azt hittem, hogy az anyaság után a nagymamaság a legnagyobb ajándék. De most, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, és rám maradt a két izgő-mozgó gyerek egész nyárra, valami furcsa szorongás telepedett rám.

– Mama, mikor megyünk játszótérre? – kérdezte Léna, miközben Marci máris kiborította a legókat a nappali közepére.

– Mindjárt, csak előbb összeszedem ezt a rumlit – sóhajtottam. Aztán egész nap mentünk: játszótér, ebéd, meseolvasás, fagyizás. Este alig bírtam felállni a kanapéról.

Az első hét mégis gyorsan eltelt. Gáborék késő este jöttek haza, mindig siettek, csak egy puszi a gyerekeknek, egy köszönöm nekem. Zsófi egyszer odavetette:

– Olyan jó, hogy vagy nekünk, mama. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled.

De aztán jött a második hét. A gyerekek egyre nyűgösebbek lettek, én egyre fáradtabb. A barátnőim hívtak kávézni, de mindig nemet mondtam: „Most nem lehet, vigyázok az unokákra.” Egyik este Gábor rám szólt:

– Anya, Léna panaszkodott, hogy nem voltatok strandon. Nem tudnád elvinni őket holnap? Zsófi nagyon fáradt mostanában.

Először csak bólintottam. De belül már fortyogott bennem valami. Miért én? Miért mindig én?

A harmadik héten Marci belázasodott. Egész éjjel virrasztottam mellette, reggel Gábor csak annyit mondott:

– Köszi anya, hogy megoldod. Nekünk muszáj dolgozni.

A negyedik héten már minden nap sírtam este. A gyerekek veszekedtek, én kiabáltam velük – utáltam magam ezért. Egyik délután Léna odabújt hozzám:

– Mama, te miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit felelni. Talán mert úgy éreztem: elvesztem önmagam. Mindenki csak elvár tőlem valamit, de senki sem kérdezi meg: hogy vagyok? Mire vágyom?

A nyár közepén Zsófi anyja felhívott:

– Margitka, nem tudnék néha segíteni? – kérdezte.

– Köszönöm, de már megszokták a gyerekek, hogy velem vannak – hazudtam. Igazából szégyelltem volna bevallani: alig bírom már.

Augusztusban Gáborék elutaztak három napra kettesben. „Anyu, csak most engedhetjük meg magunknak ezt a kis pihenést” – mondta Gábor bűntudatos mosollyal.

Az utolsó héten már minden porcikám fájt. Egyik este Lénával beszélgettem:

– Mama, te mindig segítesz mindenkinek?

– Próbálok… – suttogtam.

– És neked ki segít?

Nem tudtam válaszolni.

A nyár végén Gáborék boldogan jöttek haza:

– Anya, fantasztikus vagy! Nem is tudjuk elmondani, mennyire hálásak vagyunk!

De én csak mosolyogtam fáradtan. Mert tudtam: holnap minden kezdődik elölről. Az ő életük megy tovább – az enyém meg valahol félúton elveszett.

Most itt ülök az üres lakásban. A gyerekek iskolában vannak, Gáborék dolgoznak. És én azon gondolkodom: tényleg ennyi lenne egy anya és nagymama sorsa? Mindig csak adni – és csendben várni egy köszönömre?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet bírni ezt anélkül, hogy valaki végre megkérdezné: „Hogy vagy?”