Dávid Egyedül Utazik – Hogyan Tanított Meg Mia Arra, Mi Az Igazi Család

– Mia, beszélnünk kell – mondtam halkan, miközben a gyerekek már az esti mesét hallgatták a szobájukban. A konyhában ültünk, a régi, kopott asztalnál, ahol annyi vitánk és nevetésünk zajlott már le. Mia rám nézett, szemében fáradtság és kíváncsiság keveredett.

– Mi történt, Dávid? – kérdezte, miközben letörölte a kezéről a mosogatószert.

– Előléptettek – mondtam ki végül, de a hangom nem volt olyan örömteli, mint amilyennek vártam. – És… gondoltam… talán elmehetnék egy hétre pihenni. Egyedül. Valahova a Balatonhoz. Csak… hogy egy kicsit kiszakadjak.

Mia arca megkeményedett. – Egyedül? És én? És a gyerekek? Tudod jól, hogy nincs kire hagyni őket. És azt is tudod, hogy hónapok óta spórolunk minden filléren.

– Tudom – sóhajtottam. – De úgy érzem, megfulladok. A munka, az otthon… minden rám nehezedik. Szükségem van egy kis levegőre.

Csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott. Mia nem szólt semmit, csak nézett rám hosszasan. Aztán felállt, és kiment a konyhából.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben Mia hátat fordított nekem. Hallottam, ahogy halkan sír. A szívem összeszorult, de nem tudtam mit mondani.

Másnap reggel minden ment tovább a megszokott módon. Reggeli készítés, gyerekek öltöztetése, rohanás az óvodába és iskolába. Mia szinte hozzám sem szólt. Éreztem, hogy valami eltört köztünk.

A munkahelyemen mindenki gratulált az előléptetéshez. A főnököm, Gábor is megveregette a vállam.

– Megérdemled ezt a pihenést, Dávid! – mondta mosolyogva. – Egy hét a Balatonon csodákat tesz majd.

De én csak egyre üresebbnek éreztem magam.

Otthon este Mia váratlanul leült mellém.

– Tudod mit? Menj csak el! – mondta halkan. – De én is szeretnék valamit kérni.

– Mit?

– Amíg te nyaralsz, én is szeretnék egy napot magamnak. Egyetlen napot, amikor te vagy itthon a gyerekekkel, és én elmehetek bárhová. Meg tudod ezt ígérni?

Bólintottam. – Persze.

A következő napokban feszülten készültünk az utazásra. Mia gondosan csomagolt nekem szendvicset, törölközőt, naptejet – mindent, amire szükségem lehetett. A gyerekek nem értették, miért megyek el egyedül.

– Apa, miért nem jövünk veled? – kérdezte Anna, a nagyobbik lányom.

– Most csak apa megy pihenni egy kicsit – próbáltam magyarázni –, de majd együtt is elmegyünk valamikor.

A Balaton partján ülve először éreztem magam igazán egyedül. Néztem a vizet, hallgattam a sirályokat, de valahogy nem volt az egésznek íze. Hiányzott Mia hangja, a gyerekek nevetése. Próbáltam olvasni vagy sétálni a parton, de mindenhol családokat láttam együtt játszani vagy fagyizni.

Az egyik este felhívtam Miát.

– Hogy vagytok?

– Jól – felelte röviden. – A gyerekek alszanak már. Te hogy vagy?

– Nem tudom… Furcsa ez az egész. Hiányoztok.

Csend lett a vonalban.

– Dávid… gondolkodtam valamin – szólalt meg végül Mia. – Mi lenne, ha jövőre inkább együtt mennénk el? Nem kell messzire menni vagy sok pénzt költeni… csak együtt legyünk végre valahol.

A szívem összeszorult. Rájöttem, mennyire önző voltam. Az egész előléptetés semmit sem ért nélküle és a gyerekek nélkül.

Hazatérve Mia várt rám egy meglepetéssel: szervezett egy napot magának – elment egy régi barátnőjével kirándulni Visegrádra –, én pedig egész nap otthon voltam Annával és Marcellal. Először féltem tőle: hogyan fogom lekötni őket egész nap? De aztán játszottunk, főztünk palacsintát, építettünk bunkert a nappaliban… Este pedig együtt néztük meg a kedvenc meséjüket.

Amikor Mia hazaért, ragyogott az arca.

– Köszönöm – mondta halkan –, erre nagy szükségem volt.

Aznap este egymás mellett feküdtünk az ágyban, és először éreztem azt hosszú idő után, hogy minden rendben lesz köztünk.

Most már tudom: nem az számít igazán, hogy hova megyünk vagy mennyit költünk rá – hanem az, hogy együtt vagyunk-e azokkal, akiket szeretünk.

Vajon hányan érzik még úgy magukat ebben az országban, mint én akkor? Hányan felejtik el néha azt, ami igazán fontos? Várom a ti történeteiteket is…