Darálthús, döntések és egy anya könnyei – Egy harmincas budapesti férfi útja a felnőtté válásig
– Marci, ne felejtsd el mondani, hogy kétszer darálják meg! – kiáltotta anyám az ablakból, miközben már a lépcsőházban jártam. A kávé szaga még mindig ott lógott a ruhámon, és bár szombat reggel volt, nyolc óra, én csak aludni akartam. De harmincöt évesen, még mindig anyámmal élve, a „szeretnék” szó nem igazán szerepelt az életemben.
A henteshez indultam, a Bartók Béla úton már ébredezett a város: a pék pakolta ki a friss kifliket, a busz csikorogva állt meg a sarkon. A zsebemben összegyűrt cetli: darált hús, tejföl, kenyér. A hentesnél Marika néni mosolygott rám, mintha még mindig az a kicsi fiú lennék, akit anyám kézen fogva hozott ide.
– Jó reggelt, Marci! Ma is darált hús lesz? – kérdezte vidáman.
– Igen… ahogy mindig – próbáltam leplezni a fáradtságot.
– Magának nem kellene valami izgalmasabbat is vinni? Van friss kolbászom… – kacsintott.
Mielőtt válaszolhattam volna, egy idős asszony furakodott elém:
– Marika drága, csak egy pillanat! A kisunokámnak vinnék májat!
Marika néni bocsánatkérően nézett rám. Félrehúzódtam a pult mellé. Ekkor hallottam meg a nevem:
– Marci? Te vagy az? Te is az Adyba jártál?
Megfordultam. Ott állt Réka. Réka, akinek mindig csillogott a szeme és akit tíz éve nem láttam. Réka volt az első szerelmem, akinek sosem mertem elmondani, mit érzek.
– Réka! Hát te? – dadogtam.
– Nemrég költöztem vissza. Apám beteg lett… Tudod, hogy van ez – mondta halkan.
– Igen… én is még mindig anyámmal lakom – vallottam be szégyenkezve.
Elmosolyodott:
– Nem könnyű elszakadni, igaz?
Marika néni közben intett:
– Marci! Kész a húsod! Kéred még egyszer átdarálni?
Réka búcsúzott:
– Talán összefutunk még! – mondta, és eltűnt a tömegben.
Hazafelé szorongás ült meg bennem. Anyám már a konyhában kavargatta a levest.
– Hol voltál ilyen sokáig? Biztosan megint csak beszélgettél összevissza! – szólt rám.
– Találkoztam Rékával… – mondtam óvatosan.
Anyám arca elkomorult:
– Az a lány? Ne barátkozz vele! Csak bajt hoz rád!
Lenyeltem a választ. Mindig így volt: minden próbálkozásomat elfojtotta.
Aznap este Réka rám írt Facebookon: „Van kedved holnap kávézni?” Hezitáltam. Anyám nem szerette, ha csak úgy elmentem otthonról. De végül azt írtam: „Persze.”
Vasárnap azt hazudtam, hogy boltba megyek. Egy kis kávézóban találkoztunk a Feneketlen-tónál. Órákig beszélgettünk: beteg szülőkről, reménytelen munkákról, elhalasztott álmokról. Réka egyszer csak megkérdezte:
– Nem gondoltál rá, hogy elköltözz?
Sóhajtottam:
– Gondoltam… de anyám egyedül maradt apám halála után. Úgy érzem, csak én maradtam neki.
Réka megfogta a kezem:
– És veled ki törődik?
Nem tudtam válaszolni. Először éreztem azt, hogy valaki tényleg engem lát.
Hazafelé bűntudat gyötört. Anyám a tévét bámulta.
– Hol voltál? – kérdezte gyanakodva.
– Egy baráttal kávéztam…
Felsóhajtott:
– Barát? Ugyan már! Úgyis itt hagysz majd engem is!
Becsuktam magam mögött az ajtót. Aznap éjjel nem aludtam: hallgattam anyám lépteit a folyosón.
A következő napokban titokban beszéltem Rékával. Ő nevetett velem, ahogy senki más évek óta. De valahányszor arra gondoltam, hogy elmondom anyámnak, rettegtem: féltettem őt és magamat is.
Egy este vacsora után anyám könnyes szemmel jött oda hozzám:
– Marci… valamit titkolsz előlem?
Túl gyorsan ráztam meg a fejem.
– Ne hazudj nekem! Ha ez a Réka… csak el akar szakítani tőlem!
Először emeltem fel rá a hangom:
– Anya! Jogom van élni!
Hangosan zokogni kezdett:
– Elhagysz! Mint apád!
Kirohantam a lakásból. Felhívtam Rékát: nála alhatok-e? Átölelt, de láttam rajta: fél attól, hogy csak menekülök hozzá.
Másnap reggel anyám tucatnyi hívást hagyott ki: rosszul van, szüksége van rám. Hazarohantam: ott ült az ágyon sápadtan.
– Nélküled semmi vagyok… – suttogta.
A világ súlya nehezedett rám. Napokig próbáltam mindkettőjük kedvére tenni: titokban találkoztam Rékával, otthon pedig ápoltam anyámat. Egyre több lett a vádaskodás mindkét oldalról.
Réka sírt esténként:
– Nem akarok második lenni az életedben…
Anyám gyanakodva nézett:
– Úgyis cserbenhagy majd…
A munkahelyemen hibákat vétettem; főnököm megfenyegetett: ha így folytatom, kirúg. Otthon csend vagy veszekedés várt. Rékával könnyek és feszültség.
Aztán egy este anyám pánikrohamot kapott: fulladt, remegett. Mentőt hívtam. Az orvos azt mondta: szorongás. Anyám viszont azt hajtogatta: belehal, ha elmegyek.
Aznap este Réka ultimátumot adott:
– Vagy velem élsz végre… vagy vége!
Gyerek módjára sírtam. Nem akartam elveszíteni egyiküket sem – de tudtam: így nem mehet tovább.
Másnap leültem anyámmal a konyhaasztalhoz:
– Anya… szeretlek. De nekem is jár boldogság. Elköltözöm Rékához egy időre.
Úgy zokogott, hogy majdnem visszafordultam. De most először kitartottam magam mellett.
Az első napok nehezek voltak: bűntudat, hiány, félelem az új élettől. Réka átölelt éjszakánként, amikor felriadtam a csendben.
Anyám eleinte naponta hívott; később már csak vasárnaponként keresett. Lassan elfogadta – vagy legalábbis úgy tett –, hogy nélkülem is léteznie kell.
Most visszanézve látom: mennyire nehéz volt elvágni azt a láthatatlan köldökzsinórt, ami gyerekkorom óta fogva tartott. Még most is érzem néha a bűntudatot – de azt is érzem: végre elkezdtem élni a saját történetemet.
Lehet egyáltalán úgy szeretni valakit – akár az anyánkat –, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel? Vagy felnőni azt jelenti: megtanuljuk elviselni ezeket a fájdalmakat?