Csütörtök esti titkok – Egy magyar feleség vallomása
– Zsuzsa, nézd meg, mi jött a postaládában! – kiáltott be a lányom, Anna, miközben a konyhában próbáltam valami ehetőt varázsolni a tegnapi maradékból. A kezem megállt a levegőben, amikor megláttam a fehér borítékot. Nem volt rajta bélyeg, csak a nevem, pontos címem, és benne egyetlen mondat: „Nézze meg, mit csinál a férje valójában csütörtök esténként.”
A szívem hevesen vert. Először azt hittem, valami rossz vicc. De ahogy újra és újra elolvastam a sorokat, egyre jobban elöntött a félelem. Hiszen tényleg… Márk minden csütörtök este későn jött haza az utóbbi hónapokban. Mindig azt mondta, hogy túlóra van a gyárban, vagy beugrik még egy sörre a kollégákkal. Soha nem kérdőjeleztem meg. Miért is tettem volna? Tizennyolc éve vagyunk házasok.
Aznap este Márk szokás szerint későn ért haza. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de belül marcangolt a bizonytalanság. – Hogy telt a napod? – kérdeztem tőle, miközben letette a kulcsait az előszobában.
– Fárasztó volt, mint mindig – felelte, és gyorsan elvonult zuhanyozni.
Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben: Mi van, ha igaz? Mi van, ha valaki csak irigykedik ránk? Vagy… tényleg titkol valamit? Másnap reggel úgy döntöttem, utánajárok. Felhívtam a gyárat, ahol dolgozott, de csak annyit mondtak: „Márk úr csütörtökönként már délután elmegy.”
A gyomrom összeszorult. Hazudott nekem. De miért? Egy másik nő miatt? Vagy valami baj van?
A következő csütörtökön nem bírtam tovább. Megvártam, míg elindul otthonról, majd követtem. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy láttam, hogy nem a gyár felé veszi az irányt, hanem egy külvárosi panelházhoz sétál. Felment a harmadik emeletre. Ott várt rá egy nő – Judit, akit régről ismertem: együtt dolgoztunk egy ideig az óvodában.
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak. Órákig ültem az autóban, várva, hogy Márk kijöjjön. Amikor végre hazamentem, Anna már aggódva várt.
– Anya, minden rendben? – kérdezte halkan.
– Persze – hazudtam neki is.
Aznap este Márk úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. De én már nem tudtam úgy nézni rá többé. Napokig őrlődtem: szembesítsem vele? Vagy próbáljam megérteni?
Végül egy vasárnap reggel leültem vele a konyhaasztalhoz.
– Márk, beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.
– Mi történt? – nézett rám értetlenül.
– Tudom, hogy csütörtökönként Juditnál vagy. Miért?
Először tagadni próbált. Aztán láttam rajta: megtört.
– Zsuzsa… Nem úgy van, ahogy gondolod. Judit beteg. Rákos lett. Nincs senkije. Segítek neki bevásárolni, takarítani… Nem akartam mondani neked, mert tudom, mennyire féltékeny vagy rá régről.
Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbüljek vagy még jobban haragudjak rá. Miért nem mondta el? Miért kellett titkolóznia?
Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Anna is érezte a feszültséget.
Egyik este leült mellém a kanapéra.
– Anya… Ugye nem fogtok elválni?
A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: nem csak rólam és Márkról van szó. Hanem Annáról is. A családunkról.
Végül leültem Márkkal újra beszélgetni.
– Sajnálom – mondta halkan –, de nem akartalak bántani.
– Tudod, mi bántott igazán? Hogy nem bíztál bennem annyira, hogy elmondj mindent.
Sokáig tartott, mire újra közel tudtunk kerülni egymáshoz. De most már minden csütörtök este együtt megyünk Judithoz segíteni.
Néha még mindig eszembe jut az a levél. Vajon ki írta? Egy szomszéd? Egy barát? Vagy csak valaki unatkozott?
De ami biztos: egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy mindent megváltoztasson.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre megrendülne a bizalmatok?