Csoda a kórteremben: Lilla ébredése húsz hónap után
„Lilla, kérlek, hallgass rám! Ha most is csak egy pillanatra is felém néznél… Tudom, hogy ott vagy valahol.” Apám hangja remegett, ahogy a gitár húrjait pengette a kórházi szobában. A fehér falak visszhangozták a dallamot, amit gyerekkoromban annyiszor hallottam tőle: a régi magyar népdalokat, amiket anyám is dúdolt nekem, amikor még minden rendben volt.
A baleset napja örökre beleégett a családunk emlékezetébe. Egy esős novemberi délután volt, amikor az autó megcsúszott a 4-es főúton. Anyám azonnal meghalt. Én túléltem, de húsz hónapra elveszítettem az időt, az emlékeket, mindent. A testem mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon, miközben apám minden nap bejött hozzám. A nővérek már csak sajnálkozva néztek rá: „Gábor bácsi, talán jobb lenne, ha elengedné…” De ő csak megrázta a fejét, és játszott tovább.
A családunk széthullott. A bátyám, Marci, nem bírta elviselni a fájdalmat. Elköltözött Debrecenbe, és hónapokig nem jelentkezett. Nagymamám sírva könyörgött apámnak: „Fiam, ne kínozd magad! Lilla már nem jön vissza.” De apám makacs volt. „Amíg egyetlen remény is van, nem hagyom magára.”
Az orvosok is lemondtak rólam. Dr. Szabó főorvos egyszer félrehívta apámat: „Gábor, tudom, hogy nehéz, de Lilla agya súlyosan sérült. Az ilyen esetekben szinte soha nincs felépülés.” Apám csak annyit mondott: „Nem érdekelnek a statisztikák. Ő az én lányom.”
A kórteremben minden nap ugyanaz volt: apám leült mellém, elővette a régi gitárját – azt, amin még a katonaság alatt tanult játszani –, és énekelt. Néha beszélt hozzám: „Emlékszel, amikor először vittünk ki a Margitszigetre biciklizni? Vagy amikor együtt sütöttük a palacsintát?” Néha csak csendben sírt.
A nővérek megszokták már jelenlétét. Egyikük, Zsuzsa néni, egyszer odasúgta neki: „Gábor bácsi, maga az egyetlen remény ebben a szobában.”
Aztán egy nap valami megváltozott. Apám épp a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot játszotta, amikor hirtelen megmozdult az ujjam. Először csak egy apró rándulás volt – talán véletlen –, de apám azonnal észrevette. „Lilla! Mozdultál! Ugye hallasz engem?”
Az orvosok hitetlenkedve vizsgáltak meg. „Ez lehetetlen… ilyen hosszú idő után?” – suttogta Dr. Szabó. De apám tudta: valami történt.
Az elkövetkező hetekben lassan visszatértem az életbe. Először csak pislogni tudtam, aztán megmozdítottam a kezemet. Apám minden nap ott volt velem – néha Marci is bejött, de ő inkább a folyosón várakozott csendben.
A rehabilitáció pokolian nehéz volt. Újra kellett tanulnom járni, beszélni, enni. Volt, hogy dühös voltam mindenkire – főleg apámra. „Miért nem engedtél el? Miért kellett visszahoznod ebbe a fájdalomba?” – kiabáltam rá egyszer egy terápiás foglalkozáson.
Ő csak leült mellém és halkan válaszolt: „Mert te vagy az egyetlenem.”
A család lassan újra összeállt körülöttem. Marci végül bocsánatot kért: „Sajnálom, hogy nem voltam itt… Nem bírtam nézni.” Nagymamám is gyakrabban jött látogatóba – hozta a kedvenc túrós batyumat.
De minden nap ott volt bennem a kérdés: miért én? Miért kaptam második esélyt? És hogyan tudok ezzel együtt élni?
Azóta eltelt két év. Még mindig járok terápiára, még mindig vannak rossz napjaim. De minden reggel hálát adok azért a pillanatért, amikor apám gitárját meghallottam először újra.
Most már tudom: néha egyetlen ember hite is elég lehet ahhoz, hogy csoda történjen.
Vajon hányan adnák fel ilyen helyzetben? És vajon én képes leszek-e valaha igazán megbocsátani magamnak és újra teljes életet élni?