Csoda a csend után: Egy fiú harca a hallásért

– Miért pont velünk történik ez? – zokogott anyám, miközben apám némán bámulta az ablakon túl elterülő, szürke pesti utcát. Én akkor még csak hároméves voltam, de a csend, ami körülvett, mindennél hangosabbnak tűnt. Nem értettem a könnyeket, csak azt, hogy valami hiányzik belőlem. A füleim.

A nevem Gergő, és úgy születtem, hogy nem voltak füleim. Az orvosok a Szent János Kórházban csak hümmögtek, amikor anyám kétségbeesetten kérdezte: „Lesz valaha normális élete a fiamnak?” Apám ilyenkor ökölbe szorította a kezét, de sosem szólt semmit. A családunkban nem volt szokás beszélni az érzésekről – főleg nem a fájdalomról.

Az óvodában mindenki furcsán nézett rám. A gyerekek először csak suttogtak, aztán egyre hangosabban csúfoltak: „Nincs füle! Nincs füle!” Egyedül Zsófi, a szomszéd kislány fogta meg néha a kezemet, amikor sírtam. Ő volt az első barátom, aki nem félt tőlem.

Anyám minden követ megmozgatott. Írt levelet az Emberi Erőforrások Minisztériumának, könyörgött az orvosoknak, hogy találjanak megoldást. De mindenhol csak falakba ütköztünk: „Nincs rá pénz.” „Nincs ilyen műtét Magyarországon.” „Talán Bécsben vagy Németországban…” De nekünk nem volt pénzünk külföldi kezelésre. Apám két műszakban dolgozott a gyárban, anyám takarított. Sokszor hallottam őket veszekedni éjszaka – vagyis inkább láttam, mert hallani nem hallottam semmit.

A családunk lassan széthullott. Apám egyre többet ivott, anyám egyre többet sírt. A nővérem, Dóri, tizenhat évesen elköltözött a barátjához, mert nem bírta tovább a feszültséget. Én pedig egyre inkább magamba zárkóztam.

Tízéves voltam, amikor egy nap anyám izgatottan rontott be a szobámba. A kezében egy újságcikket lobogtatott: „Gergő! Nézd! Egy magyar orvos újfajta műtétet végez Pécsen! Talán neked is segíthet!” Aznap este először láttam apámat mosolyogni hosszú idő után.

A pécsi klinikán dr. Farkas professzor fogadott minket. Hosszú fehér köpenyben ült az íróasztal mögött, és kedvesen rám mosolygott. Anyám remegő hangon kérdezte: „Van remény?” A professzor bólintott: „Nem lesz könnyű, de megpróbáljuk.”

A műtét előtt hetekig vizsgáltak, CT-k, MRI-k, vérvételek… Anyám minden nap velem volt, apám is szabadságot vett ki. A nővérem is visszajött Pécsre pár napra – talán először éreztem újra, hogy család vagyunk.

A műtét reggelén anyám keze remegett, amikor elbúcsúzott tőlem. „Bátor vagy, Gergő! Nagyon szeretlek!” – mondta könnyes szemmel. Apám csak megszorította a vállam – ez nála felért egy öleléssel.

Hat órán át tartott a műtét. Amikor felébredtem, minden homályos volt. Az első hang, amit valaha hallottam, anyám sírása volt: „Gergő! Hallasz engem?” Először csak furcsa zúgást éreztem a fejemben – aztán lassan összeálltak a hangok. Anyám hangja… Apám mély morgása… Dóri nevetése…

Az első hetek nehezek voltak. Minden hang ijesztőnek tűnt: az utcai villamos csikorgása, a kutyaugatás a ház előtt, még a saját lélegzetem is idegen volt. De minden nap tanultam valami újat: hogyan kell hallgatni, hogyan kell beszélni. Zsófi is eljött hozzánk – most már hallottam a hangját is, nem csak láttam a mosolyát.

A családunk lassan újra összekovácsolódott. Apám kevesebbet ivott, anyám többet nevetett. Dóri is gyakrabban jött haza. Mindenki büszke volt rám – de leginkább én voltam büszke magamra.

Most tizenhat éves vagyok. Hallok zenét, beszélgetek a barátaimmal, és már nem félek az élettől. Néha még mindig eszembe jutnak azok az évek a csendben – és arra gondolok: mi lett volna velem, ha nincs ez a csoda? Vajon hány gyerek él ma Magyarországon úgy, hogy sosem kap esélyt meghallani az élet hangjait?

Ti mit gondoltok? Mindenkinek járna egy második esély? Vagy csak azoknak adatik meg a csoda, akiknek szerencséjük van?