Csendben a Pénz Árnyékában: Egy Házasság Töréspontján

– Már megint elfelejtetted befizetni a villanyszámlát, Gábor? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett a feszültségtől. Az asztalnál ültünk, egymással szemben, de mintha kilométerek választanának el minket. Gábor a telefonját nézte, mintha ott keresné a választ, amit nekem kellett volna adnia.

A nevem Nóra. Harminckét éves vagyok, és négy éve vagyok házas Gáborral. Mindig is azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz – még azt is, ha a nő többet keres. A szüleim mindig arra neveltek, hogy álljak meg a saját lábamon. Egy nagy budapesti multinál dolgozom vezetőként, céges autóval, stabil fizetéssel. Nem dicsekszem – csak így szoktam meg az életet.

Gábor tanár egy zuglói gimnáziumban. Szereti a munkáját, de sosem volt ambíciózus. Amikor összeházasodtunk, mindenki azt mondta: „Jó páros vagytok! Gábor nyugodt, te pörögsz – kiegészítitek egymást.” Eleinte tényleg így volt. De aztán Gábor egy este előállt az ötlettel:

– Nóra, szerintem jobb lenne, ha én intézném a pénzügyeinket. Te annyit dolgozol, felesleges ezzel is terhelned magad. Majd én átlátom.

Meglepett. Mindig is én kezeltem a számlákat, a megtakarításokat, mindent. De láttam rajta, hogy fontos neki – talán a férfiasságát akarta bizonyítani. Végül belementem.

Az első hónapokban minden rendben ment. Gábor vezetett egy Excel-táblázatot, időben fizette a számlákat. De aztán apró hibák csúsztak be: elfelejtett egy-egy befizetést, néha nem tudta megmondani, mennyi van a közös számlánkon. Én szóltam ugyan, de nem akartam megbántani.

Aztán jöttek a nagyobb gondok. Egyik este hazaértem egy hosszú tárgyalás után. A postaládában piros csekk várt – elmaradt gázszámla. Felment bennem a pumpa.

– Gábor! Ez most komoly? Miért nem szóltál?
– Ne aggódj már annyit! – legyintett. – Majd befizetem holnap.

De nem fizette be. Egy hét múlva kikapcsolták a gázt. Akkor először kiabáltam vele igazán:

– Nem értem! Miért ragaszkodsz hozzá, ha nem megy?
– Mert férfi vagyok! – vágta rá dühösen. – Nem akarom, hogy mindenben te legyél az erősebb!

Ott álltam a sötét konyhában, és először éreztem azt: talán hibáztam.

A következő hónapokban egyre kevesebbet beszéltünk egymással. A pénzügyek tabutémává váltak. Ha szóba hoztam volna, Gábor bezárkózott vagy támadott. Egyre többször maradt bent dolgozni az iskolában, én pedig túlóráztam az irodában – csak ne kelljen otthon találkoznunk.

Anyám egyszer félrehívott:
– Kislányom, mi van veletek? Régen olyan boldogok voltatok.
– Semmi baj – hazudtam –, csak sok a munka.
De belül ordítottam.

Egy este Gábor részegen jött haza egy tanári buliból. Leült mellém a kanapéra.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy elrontottam mindent.
– Miért nem engeded el? Miért fontosabb a büszkeséged nálunk?
– Mert félek, hogy ha mindent te csinálsz, már nem lesz rám szükséged…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette némán.

Azóta is csend van köztünk. A pénzügyeket visszavettem ugyan, de már nem beszéljük meg semmit igazán. Két idegen él egy lakásban – mindenki a maga világában.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak a pénzről szól ez az egész? Vagy arról is, hogy két ember mennyire képes elfogadni egymás gyengeségeit?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még ebből igazi házasság? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?