Csend köztünk: Egy anya vallomása a magyar vidékről

– Anna, kérlek, vedd már fel! – suttogtam a telefonom felett, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a harmadik hívásomat is kicsöngte. A lakásban csend volt, csak az óra kattogása töltötte be a teret. Mióta Anna férjhez ment, mintha egy másik világba költözött volna. Régen minden nap beszéltünk, most pedig… csak a csend maradt köztünk.

Aznap este nem bírtam tovább. Felhívtam a húgomat, Évát.
– Szerinted mi baja lehet Annának? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Talán csak elfoglalt. Tudod, milyen az élet vidéken. – próbált nyugtatni Éva, de a hangjában ott bujkált valami bizonytalanság.

Nem tudtam aludni. Az ágyban forgolódtam, fejemben újra és újra lejátszódott az utolsó beszélgetésünk. Anna hangja fáradt volt, idegen. „Majd hívlak, anya, most mennem kell.” Azóta semmi.

Másnap reggel eldöntöttem: elmegyek hozzájuk. Nem szóltam előre. Tudtam, hogy ha bejelentkezem, talán kifogást találna. Vonatra ültem, majd buszra szálltam, végül gyalog indultam el a kis falusi ház felé. A levegő friss volt, de a szívem nehéz.

A ház előtt megálltam. A kertben Anna férje, Gábor kapált. Felnézett rám, meglepődött.
– Zsuzsa néni! Hát maga? – kérdezte zavartan.
– Anna itthon van? – kérdeztem.
– Bent van… de most pihen. – mondta halkan.

Bementem. Anna a kanapén ült, kezében egy bögre teával. Amikor meglátott, mintha megijedt volna.
– Anya? Miért nem szóltál?
– Nem vetted fel a telefont… aggódtam.

Csend lett. Csak néztük egymást. Anna szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Mi történt veled? – kérdeztem végül.
– Semmi… csak sok a munka. – felelte gyorsan.

De én láttam rajta: valami nincs rendben. Próbáltam beszélgetni vele, de minden szavam falakba ütközött. Gábor is feszült volt, kerülte a tekintetemet.

Az ebédnél kínos csend ült közöttünk. Anna alig evett valamit.
– Anna, kérlek… mondd el, mi bánt! – tört ki belőlem végül.

Anna letette a villát.
– Anya, nem akarok erről beszélni. Kérlek, ne faggass!

Megsemmisülve ültem ott. Egész éjjel nem jött álom a szememre. Hajnalban halk sírást hallottam a fürdőszobából. Felkeltem, odamentem az ajtóhoz.
– Anna… bejöhetek?

Csend. Majd halkan kinyílt az ajtó. Anna szeme vörös volt.
– Anya… én nem vagyok boldog itt – suttogta.

Leültem mellé a hideg csempére.
– Miért nem mondtad el?
– Mert mindig azt mondtad: „A házasságban dolgozni kell.” Én próbáltam… de Gábor egyre zárkózottabb lett. Alig beszélünk egymással. És én… én magányos vagyok itt.

Átöleltem őt. A könnyei az én vállamat áztatták.
– Sajnálom, hogy nem vettem észre – mondtam halkan.

Reggel Gábor idegesen járkált fel-alá a konyhában.
– Zsuzsa néni, talán jobb lenne… ha most elmenne – mondta kimérten.

Anna rám nézett, kétségbeesetten.
– Anya… ne menj még!

De tudtam: nem maradhatok tovább. Nem oldhatom meg helyette az életét. Csak annyit tehetek, hogy ott vagyok neki – ha egyszer újra szüksége lesz rám.

Hazafelé a buszon bámultam ki az ablakon. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl kevés szeretetet adtam? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen?

Most itthon ülök újra a konyhaasztalnál. A telefonom némán hever előttem. Várom, hogy egyszer majd újra csörögjön – és Anna hangját halljam a vonal másik végén.

Vajon hány anya ül most így Magyarországon? Hányan várják reménykedve azt a hívást? És vajon lehet-e még hidat építeni két szív között, ha már ennyi csend gyűlt össze köztük?