Csend köztünk: Egy anya harca lánya bizalmáért

– Emese, ki volt az a fiú tegnap a buszmegállóban? – kérdeztem halkan, miközben a vacsorát szedtem neki. A kanál remegett a kezemben, ahogy próbáltam nem túl erőszakosnak tűnni, de a kíváncsiságom és aggodalmam szinte fojtogatta a levegőt.

Emese csak vállat vont, szemeit a tányérjára szegezte. – Csak egy osztálytárs – felelte, de a hangja túl gyors volt, túl vékony. Azonnal tudtam, hogy hazudik. A szívem összeszorult. Emlékszem, amikor még mindent elmesélt nekem: az első szerelmes levelét, az iskolai kudarcait, sőt még azt is, ha valaki megbántotta az udvaron. Most pedig mintha egy idegen ült volna velem szemben.

Aznap este nem bírtam aludni. Forgolódtam az ágyban, fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet. Miért titkolózik? Talán valami baj van? Vagy én rontottam el valamit? Reggelre elhatároztam: ki kell derítenem az igazat, bármi áron.

A következő héten minden apró jelre figyeltem. Emese telefonja mindig némán rezgett, amikor hazaért. Egyre többször zárkózott be a szobájába, és ha kopogtam, csak annyit mondott: – Tanulok, anya! – de a hangjában ott bujkált valami idegenség.

Egyik délután, amikor azt hitte, nem vagyok otthon, hallottam, ahogy nevetve beszél valakivel telefonon. A nevét is hallottam: Gergő. A szívem egyszerre telt meg félelemmel és dühvel. Ki ez a fiú? Miért nem mutatja be nekem? Miért kell titkolóznia?

Nem bírtam tovább. Egy este, amikor Emese zuhanyozott, belenéztem a telefonjába. Tudom, hogy nem lett volna szabad. De az anyai aggodalom erősebb volt minden szabálynál. Üzeneteket találtam Gergővel: szerelmes szavakat, közös terveket, titkos találkozókat. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha kizártak volna a saját gyerekem életéből.

Amikor Emese kijött a fürdőből és meglátta nálam a telefonját, az arca elsápadt.
– Mit csinálsz? – kérdezte remegő hangon.
– Csak… aggódtam érted – próbáltam magyarázkodni. – Miért nem mondtad el nekem?
– Mert tudtam, hogy ezt fogod csinálni! – kiáltotta könnyes szemmel. – Mindig mindent ellenőrizni akarsz! Soha nem bízol bennem!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Ott álltunk egymással szemben: én, aki csak védeni akartam őt, és ő, aki már régóta felnőttnek érezte magát.

Aznap este nem beszéltünk egymással. A csend vastag falat emelt közénk. Próbáltam írni neki egy üzenetet: „Sajnálom.” De aztán kitöröltem. Mit érne most néhány szó?

A következő napokban Emese még zárkózottabb lett. Később járt haza, alig szólt hozzám. Éreztem, hogy elveszítem őt. Egy este aztán váratlanul leült mellém a kanapéra.
– Anya… – kezdte halkan. – Gergő rendes fiú. Nem akartam titkolni előled, de féltem, hogy nem fogod engedni.
– Miért gondoltad ezt? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Mert mindig mindentől féltettél. Még akkor is, ha csak barátnőkkel mentem el valahova. Úgy éreztem, sosem bízol bennem igazán.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Rájöttem: annyira féltem attól, hogy valami baj éri őt, hogy közben én magam lettem az akadálya annak, hogy megbízzon bennem.

Azóta próbálok változni. Nehéz visszaszerezni egy kamaszlány bizalmát. Néha még mindig ellenőrizném minden lépését, de visszafogom magam. Próbálok nyitottabb lenni vele és elfogadni: már nem kislány többé.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újraépíteni azt a hidat köztünk? Vagy örökre ott marad ez a csend?

„Vajon hány anya érzi még így magát? Hányan veszítjük el egymást félelmeink miatt?”