Csend közöttünk: Egy anya vallomása a hűség és az igazság között

– Miért nem hívsz vissza, Zsófi? – kérdeztem a telefonba, de csak a sípszó válaszolt. Már harmadik hete próbáltam elérni a lányomat, mióta férjhez ment és elköltözött a férjéhez, Gáborhoz, egy kis faluba a Bakonyban. A szívem egyre nehezebb lett minden nap, ahogy a csend nőtt közöttünk. Azelőtt mindennap beszéltünk, most pedig… csak a némaság maradt.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, leültem az ablak elé, néztem a sötétedő utcát, és magamban beszéltem hozzá: „Zsófi, mi történt veled? Mit tettem rosszul?” A férjem, Laci csak vállat vont: – Hagyd, majd jelentkezik. Most boldog, új élete van. De én éreztem, hogy valami nincs rendben.

Végül eldöntöttem: elmegyek hozzá. Nem szóltam előre, csak felültem a reggeli vonatra, majd buszra szálltam, és megérkeztem abba a kis faluba, ahol Zsófi új otthona állt. A ház előtt állva remegő kézzel csengettem. Gábor nyitott ajtót.

– Ági néni! – lepődött meg. – Zsófi… hát ő most nincs itthon.

– Megvárom – mondtam határozottan.

Beengedett. A házban furcsa feszültség volt. Az asztalon egy törött bögre hevert, mintha valaki sietve hagyta volna ott. Gábor idegesen járkált fel-alá.

– Minden rendben van? – kérdeztem.

– Persze… csak sok a munka – felelte, de nem nézett a szemembe.

Vártam. Órák teltek el, mire Zsófi hazaért. Amint meglátott, megállt az ajtóban, arca elsápadt.

– Anya… miért jöttél?

– Mert aggódtam érted! – tört ki belőlem. – Miért nem hívsz vissza? Miért nem keresel?

Zsófi csak állt ott némán. Gábor kiment a konyhába.

– Anya… ne haragudj… csak sok minden történt… – kezdte halkan.

– Mi történt? Mondd el!

Zsófi szeme megtelt könnyel. – Nem akarom, hogy aggódj… de Gábor… néha… néha nagyon nehéz vele.

A gyomrom összeszorult. – Bánt téged?

Zsófi lehajtotta a fejét. – Néha kiabál… néha csapkod… de azt mondja, szeret. És én is szeretem… csak félek néha.

A világ megállt körülöttem. Ott ültem a lányommal szemben, és rájöttem: egész életemben arra tanítottam őt, hogy legyen erős, hogy harcoljon az igazáért – de most ő csendben tűrte a fájdalmat egy férfi mellett, akitől félt.

– Zsófi, ezt nem engedheted! – mondtam remegő hangon. – Gyere haza velem!

– Nem mehetek… mit szólnának itt az emberek? Mit mondana Gábor családja? És ha tényleg csak én vagyok túl érzékeny?

Próbáltam átölelni, de elhúzódott. – Anya, kérlek… ne szólj bele! Ez az én életem!

Aznap este ott maradtam náluk. Hallottam, ahogy Gábor dühösen beszél hozzá a konyhában: – Mit mondtál neki? Ugye nem panaszkodtál?

Zsófi síri csendben válaszolt valamit. Éjjel alig aludtam. Reggel indulni akartam haza, de mielőtt elmentem volna, Zsófi odajött hozzám.

– Anya… kérlek… ne mondd el senkinek! Nem akarok szégyent hozni rátok sem.

A vonaton hazafelé ülve sírtam. Vajon mit tehetek? Ha szólok valakinek, elveszíthetem Zsófit örökre. Ha hallgatok, talán sosem bocsátom meg magamnak.

Otthon Laci csak annyit mondott: – Ez az ő dolga. Felnőtt nő már.

De én nem tudtam nyugodni. Hetekig gyötörtem magam: írjak-e Zsófinak? Menjek vissza érte? Vagy hagyjam békén?

Egy este csöngettek. Zsófi állt az ajtóban, karikás szemmel, összepakolt táskával.

– Anya… hazajöttem.

Átöleltem őt sírva. Tudtam: most kezdődik csak igazán a harc. A falu beszélni fog. Gábor keresni fogja. De most végre újra együtt vagyunk.

Még mindig nem tudom, jól döntöttem-e akkor ott a faluban. Vajon meddig kell hallgatni egy családon belüli titokról? És meddig lehet csendben maradni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat vagy egymást?

Ti mit tettetek volna a helyemben?