Család vagy csak vendég? – Egy feleség vallomása a családi összetartozásról
– Miért nem szóltál, hogy jössz, Zsuzsa? – kérdezte Éva néni, a férjem anyja, miközben a konyhában a krumplit hámozta. A hangja nem volt ellenséges, de valahogy mindig éreztem benne egy kis távolságtartást.
– Gondoltam, megleplek titeket – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. A férjem, Gábor, még dolgozott, én pedig úgy éreztem, talán most végre sikerül közelebb kerülnöm az ő családjához. Hiszen az enyém… nos, az én családom inkább csak névleg létezett.
Gyerekkoromban a szüleim mindig dolgoztak. Anyám könyvelő volt egy nagy cégnél, apám pedig kamionsofőr. Hetekig nem láttam őt, anyám pedig esténként fáradtan ült le mellém a vacsoraasztalhoz, de sosem kérdezte meg, hogy telt a napom. A nagymamámnál töltöttem az időm nagy részét, ő tanított meg főzni, ő mesélt nekem esténként. De amikor meghalt, mintha végleg elvesztettem volna valamit.
Ezért is kapaszkodtam annyira Gábor családjába. Az első karácsonyunkat együtt töltöttük náluk, és én úgy éreztem magam, mint egy kívülálló vendég. Mindenki tudta a saját helyét: ki mit főz, ki hova ül az asztalnál. Én csak néztem őket, és próbáltam elkapni egy-egy mosolyt vagy kedves szót.
– Hozol még egy kis tejfölt a hűtőből? – szólt oda Éva néni.
– Persze – mondtam gyorsan, és már ugrottam is. Mindig igyekeztem segíteni, hátha így majd elfogadnak. De valahogy sosem éreztem azt az igazi közelséget.
Aztán jöttek a hétköznapok. Gábor gyakran dolgozott túlórában, én pedig egyedül maradtam a lakásban. Néha átmentem az anyósomékhoz, de mindig úgy éreztem magam, mintha csak zavaró tényező lennék.
Egyik este Gábor későn ért haza. Leült mellém a kanapéra.
– Anyám mondta, hogy ma is ott voltál náluk – kezdte halkan.
– Igen… gondoltam, segítek neki vacsorát főzni – válaszoltam bizonytalanul.
– Szerintem jobb lenne, ha kicsit hagynád őket pihenni. Tudod, anyám már nem fiatal…
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem akartam terhére lenni senkinek. Csak szerettem volna valahová tartozni.
A következő hetekben próbáltam távolságot tartani. De egyre magányosabb lettem. A munkahelyemen mindenki beszélt a hétvégi családi ebédekről, én pedig csak bólogattam. Egyik kolléganőm, Judit egyszer megkérdezte:
– Nálatok nincs ilyen vasárnapi ebéd?
– Dehogy nincs… – hazudtam mosolyogva.
Pedig az igazság az volt: vasárnaponként általában egyedül ettem egy tál levest.
Egy nap Gábor bejelentette, hogy elutazik három napra céges tréningre. Az első gondolatom az volt: végre lesz időm magammal foglalkozni. De ahogy becsukódott mögötte az ajtó, rám tört a csend és az üresség.
Felvettem a kabátom és elindultam sétálni a Duna-parton. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire egyedül? Miért nem tudok beilleszkedni sehová?
Másnap reggel csörgött a telefonom. Éva néni volt az.
– Zsuzsa, ha ráérsz, ugorj át délután. Sütöttem almás pitét.
Szinte repültem hozzájuk. Amikor beléptem a konyhába, ott ült az egész család: Gábor húga, Ági is ott volt a két gyerekével.
– Szia Zsuzsa! – köszönt Ági kedvesen.
Leültem közéjük. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de ők régi családi történeteket meséltek egymásnak. Én csak hallgattam őket csendben.
Egyszer csak Éva néni rám nézett:
– Te is mesélj valamit magadról!
Meglepődtem. Hirtelen nem jutott eszembe semmi érdekes. Csak annyit mondtam:
– Nálunk otthon nem nagyon voltak ilyen közös történetek…
Csend lett. Ági zavartan mosolygott.
– Azért most már te is hozzánk tartozol – mondta végül Éva néni halkan.
De valahogy mégis éreztem: ez csak udvariasság. Nem vagyok igazán része ennek a családnak. Csak egy vendég vagyok itt is.
Aznap este hazafelé menet sírtam. Nem tudtam eldönteni: velem van a baj? Vagy tényleg vannak olyan családok, ahová sosem lehet igazán beilleszkedni?
Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: vajon valaha lesz olyan hely az életemben, ahol tényleg otthon érzem magam? Vagy örökre kívülálló maradok? Ti mit gondoltok: lehet valaki igazán része egy másik családnak? Vagy vannak ajtók, amik örökre zárva maradnak?