„Csak ideiglenes lesz” – Három év az életem árnyékában

– Mama, kérlek, csak egy kis időre! – könyörgött Anna a konyhaasztalnál, miközben a kávéját kavargatta. A hangja remegett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. – Most kaptam meg ezt az állást, és nincs más, akire rábízhatnám a gyerekeket.

Ott ültem vele szemben, a régi, kopott abrosz fölött, és próbáltam nem mutatni, mennyire félek. Azt mondta, csak néhány hét lesz, amíg beilleszkedik az új munkahelyén. Akkor még azt hittem, tényleg csak ennyi. Hogy visszakapom majd a csendes reggeleimet, a kertészkedést, a barátnőimmel való találkozásokat a cukrászdában. De három év telt el azóta.

Az első hetekben még örültem is. Imádtam az unokáimat – Zsófit és Petit –, és boldog voltam, hogy segíthetek Annának. De ahogy múltak a hónapok, egyre több lett a feladat. Anna egyre később jött haza, gyakran hétvégén is dolgozott. A férje, Gábor, szinte sosem volt otthon – mindig túlóra, mindig valami fontos projekt.

Egyik este Zsófi sírva fakadt fürdetés közben.
– Mama, anya miért nincs soha itthon?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán jöttek a hétfők, amikor Anna reggel sietve ledobta a gyerekeket és már rohant is tovább. A péntekek, amikor Gábor fel sem hívott, hogy legalább egy estét velem töltenének. A vasárnapok, amikor egyedül ültem a konyhában, és néztem a régi fényképeket: fiatal voltam, tele tervekkel. Most pedig…

A barátnőim lassan eltűntek mellőlem. Először csak ritkábban hívtak, aztán már egyáltalán nem. „Mindig elfoglalt vagy” – mondta egyszer Marika. És igaza volt. Nem volt időm semmire. Minden nap ugyanaz: reggeli készítés, iskolába vinni Zsófit, oviba Petit, bevásárlás, főzés, mosás, takarítás. Délután különórákra vinni őket, este leckeellenőrzés.

Egyik este Anna későn jött haza. Fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.
– Anya, annyira hálás vagyok neked… Tudom, hogy sokat vállalsz magadra.
– Meddig lesz még így? – kérdeztem halkan.
Anna elfordította a fejét.
– Még egy kicsit… Csak amíg előléptetnek…

De az előléptetés nem jött el. Csak újabb feladatok jöttek. Egyre gyakrabban éreztem magam láthatatlannak. Mintha már csak egy árnyék lennék a saját életemben.

Egyik reggel Peti belázasodott. Egész nap mellette ültem, borogattam a homlokát. Anna csak este ért haza.
– Miért nem hívtál? – kérdezte szemrehányóan.
– Nem akartalak zavarni – feleltem fáradtan.
– De hát ő az én fiam! – kiáltotta Anna.
A szívem összeszorult. Hát nem látja? Nem érzi? Hogy én is elfáradtam?

Aztán egy nap Marika mégis felhívott.
– Gyere el velünk színházba! Régen nevettünk együtt!
– Nem lehet – mondtam automatikusan. – Vigyáznom kell a gyerekekre.
– De hát ők nem a te gyerekeid! – csattant fel Marika.
Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem.

Egyre többször kaptam magam azon, hogy irigykedem másokra: akik utaznak, akiknek van idejük magukra. A tükörbe nézve idegen nézett vissza rám: fáradt szemek, ősz hajszálak.

Egy este Gábor hazajött – ritka alkalom volt ez –, és hallottam, ahogy Annával veszekednek a hálószobában.
– Anyád nem bírja már! – mondta Gábor.
– De hát mit csináljak? – sírt Anna. – Nélküle nem tudom megoldani!

Másnap reggel Anna csendben ült mellettem a konyhában.
– Anya… Sajnálom. Tudom, hogy túl sokat kérek tőled.
– Mi lesz velem? – kérdeztem halkan. – Mi marad nekem ebből az egészből?
Anna csak sírt.

Azóta minden nap ugyanazt kérdezem magamtól: hol vagyok én ebben az egészben? Meddig lehet háttérbe szorítani a saját életünket másokért? Vajon visszakaphatom még valaha önmagamat? Vagy örökre csak árnyék maradok?