Csak Egyszer Kértelek, Fiam – Egy Anya Vallomása a Szeretetről és Elvesztésről
– Menj el, anya! Nem akarom, hogy itt legyél! – Gergő hangja visszhangzott a szűk előszobában, mintha minden fal csak az ő dühét visszhangozná. A kulcs még ott volt a kezemben, remegett az ujjaim között. Nem tudtam eldönteni, hogy ledobjam-e, vagy csak csendben visszaforduljak, mintha semmi sem történt volna. De minden megtörtént. És minden szó, amit kimondott, égetett.
Aznap reggel még azt hittem, hogy talán végre lesz egy nyugodt napunk. Azóta, hogy Laci – a férjem – elhagyott minket egy fiatalabb nőért, minden reggel egy újabb harc volt. Gergő tizenkilenc éves lett, és mintha minden haragját rám zúdította volna. Én voltam a bűnbak, az örökös emlékeztető arra, hogy az apja már nem jön haza.
– Csak egyszer kértelek, hogy segíts nekem – suttogtam, de ő már hátat fordított. – Csak egyszer…
A múltban keresgéltem a választ: hol rontottam el? Amikor Laci elment, Gergő még csak tizenöt volt. Aznap este együtt sírtunk a konyhaasztalnál. Akkor azt hittem, összetartozunk. Hogy majd ketten mindent kibírunk. De ahogy múltak az évek, Gergő egyre zárkózottabb lett. A gimnáziumban is alig beszélt velem. Minden próbálkozásom falakba ütközött.
– Anya, hagyj már békén! – kiabálta egyszer, amikor megpróbáltam megölelni.
A barátnőim azt mondták, majd kinövi. De nem nőtte ki. Egyre több időt töltött a számítógép előtt, vagy elment a haverjaival. Én pedig csak vártam. Vártam egy ölelést, egy mosolyt, egy köszönömöt.
Aztán jött az a nap. Egy szombat délután volt. Megkértem Gergőt, hogy segítsen levinni a pincébe a régi dobozokat. Nem volt nagy kérés – legalábbis nekem nem tűnt annak. De ő felrobbant.
– Mindig csak kérsz! Soha nem elég semmi! Miért nem tudsz engem békén hagyni? Nem vagyok a szolgád!
A szomszédok is hallották. Aztán jött az a mondat: „Menj el!”
Ott álltam az ajtóban, és nem tudtam mozdulni. Az egész életemet adtam neki. Mindenemet feláldoztam érte – és most kidobott.
Az utcán bolyongtam órákig. A Duna-parton ültem egy padon, néztem a vizet. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldogok voltunk. Amikor Laci esténként mesét olvasott Gergőnek, én pedig csendben néztem őket.
Aztán eszembe jutott anyám is. Ő is egyedül nevelt fel engem és a húgomat. Gyerekként sokszor haragudtam rá – most már értem miért volt olyan szigorú néha.
Másnap reggel visszamentem a lakásba. Gergő nem volt otthon. A szobájában rendetlenség uralkodott: üres energiaitalos dobozok, szétdobált ruhák. Leültem az ágyára és sírtam.
Később hazaért. Megállt az ajtóban, látta a könnyeimet.
– Anya…
De nem mondott semmit többet. Csak bement a szobájába és becsukta az ajtót.
Hetekig nem beszéltünk egymással rendesen. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott esténként. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:
– Judit, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz.
Nem tudtam mit mondani neki. Hogy mondjam el valakinek: a fiam már nem szeret?
Egy este aztán Gergő későn jött haza. Részeg volt. Dühösen nézett rám.
– Miért nem tudsz örülni annak, hogy legalább hazajövök? – kérdezte gúnyosan.
– Mert félek érted… – válaszoltam halkan.
– Ne félj! Nekem már úgyis mindegy! – vágta rá.
Aznap éjjel nem aludtam semmit. Hallgattam, ahogy horkol a szobájában. Arra gondoltam: vajon tényleg mindegy neki? Vagy csak engem akar bántani?
Egy hét múlva kaptam egy levelet Lacitól. Azt írta: „Sajnálom Judit, hogy így alakult minden.” Semmi több.
Akkor döntöttem el: el kell engednem mindent, amit eddig biztosnak hittem. Nem várhatom tovább azt az ölelést Gergőtől – lehet, hogy soha nem kapom meg.
Elkezdtem magammal foglalkozni. Elmentem futni reggelente a Margitszigetre. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra is – mindig szerettem volna kipróbálni magam ebben.
Gergő először furcsán nézett rám:
– Miért festesz? – kérdezte egyszer.
– Mert jólesik – feleltem mosolyogva.
Lassan változott valami köztünk. Már nem kiabált velem annyit. Néha leült mellém vacsorázni.
Egy este azt mondta:
– Anya… Sajnálom azt a napot.
Nem válaszoltam rögtön. Csak megsimogattam a kezét.
Azóta sem lett minden tökéletes köztünk. De már nem várom el tőle azt az ölelést – ha jön, örülök neki; ha nem, akkor is tudom: én mindent megtettem érte.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer eltaszított? Ti mit gondoltok: meg lehet bocsátani annak, aki a legjobban fájt nekünk?