„Csak egy kis pénzt ennivalóra!” – Egy kérés, ami mindent megváltoztatott

– Csak egy kis pénzt ennivalóra! – hallottam a rekedt hangot, miközben siettem át a Blaha Lujza téren. A kezem már a kabátzsebemben volt, de megálltam. A férfi, aki hozzám szólt, koszos kabátban, szakadt nadrágban ült a hideg padon. A szemei fáradtak voltak, de nem könyörögtek – inkább csak fásultak. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

– Nincs nálam apró – hazudtam reflexből, pedig éreztem a pénztárcám súlyát.

Ahogy továbbmentem, a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Vajon tényleg csak enni akart? Vagy elinná? Miért vagyok ilyen bizalmatlan? Otthon aztán minden kirobbant belőlem.

– Anya, te adtál volna neki? – kérdeztem vacsora közben, miközben a család csendben kanalazta a levest.

– Hogyne! Hogy aztán elmenjen a közértbe borért! – vágta rá az anyám, és letette a kanalat. – Ezek mind ilyenek. Ne légy naiv, Zsófi!

Az öcsém, Peti csak vállat vont.

– Én adtam már. De sose tudod, mire költi. Az egyik egyszer visszajött hozzám, hogy köszönje meg. De a másik… hát, azt inkább ne is mondjam.

Apám hallgatott. Ő mindig csak akkor szólal meg, ha már mindenki más elmondta a magáét.

– Nem tudhatod, mi van mögötte – mondta végül halkan. – Lehet, hogy tényleg éhes volt.

A vita egyre hevesebb lett. Anyám szerint az emberek maguk tehetnek a sorsukról. Peti szerint segíteni kell, de csak okosan. Apám szerint mindenkinek jár egy esély. Én pedig ott ültem közöttük, és nem tudtam eldönteni, kinek van igaza.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom történetei: amikor anyám mesélte, hogy az ő apja is elvesztette a munkáját a rendszerváltás után, és hónapokig csak krumplit ettünk volna, ha nincs a nagymama kertje. Akkoriban mindenki segített mindenkinek – legalábbis így emlékezett rá anyám.

Másnap reggel újra láttam a férfit a téren. Most már nem tudtam elmenni mellette szó nélkül.

– Jó reggelt! – köszöntem neki félénken.

Felnézett rám, mintha nem is számított volna rá, hogy valaki megszólítja.

– Jó reggelt… – motyogta vissza.

– Tudja… tegnap is itt láttam. Szeretne valamit enni?

Bólintott. Elmentem a közeli pékségbe, vettem két kakaós csigát és egy meleg teát. Amikor visszaadtam neki, csak annyit mondott:

– Köszönöm. Nem mindenki ilyen rendes.

Leültem mellé egy percre. A nevét is megtudtam: Laci volt. Elmesélte, hogy elvesztette az állását egy gyárban, aztán jött a válás, végül az albérletből is kirakták. Próbált munkát találni, de ötven felett már senkinek sem kellett.

– Néha azt hiszem, láthatatlan vagyok – mondta halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire egyszerű lenne minden? Hogy csak egy rossz döntés választ el attól, hogy valaki az utcán kössön ki?

Otthon újra szóba hoztam Lacit.

– Miért nem viszed haza? – kérdezte gúnyosan anyám.

– Nem erről van szó! Csak… nem lehet mindenkit egy kalap alá venni – vágtam vissza dühösen.

– Te még fiatal vagy, Zsófi – sóhajtott apám. – Majd megtanulod.

De én nem akartam beletörődni ebbe a cinizmusba. Másnap újra vittem Lacinak reggelit. És harmadnap is. Egyik nap Peti meglátott minket együtt.

– Te tényleg komolyan gondolod ezt? – kérdezte később otthon.

– Igen. Mert ha én lennék az ő helyében, örülnék, ha valaki legalább egy kicsit törődne velem.

Peti elgondolkodott.

– Tudod mit? Holnap veled megyek.

Így történt, hogy ketten vittünk Lacira egy meleg szendvicset és egy termosz teát. Peti beszélgetett vele arról is, hogyan lehetne segíteni neki munkát találni. Laci először csak nevetett rajta – „Ki alkalmazna engem?” –, de Peti nem adta fel.

A családban azonban továbbra is feszült volt a hangulat. Anyám egyre ingerültebb lett.

– Mi lesz ebből? Még a végén hazahozzátok! – kiabálta egyik este.

– Nem érted meg? – tört ki belőlem a sírás. – Csak segíteni akarok! Miért baj ez?

Anyám arca megkeményedett.

– Az élet nem ilyen egyszerű! Ha mindenkin segíteni akarnál, sose lenne vége!

Apám csendben átölelt.

– Néha elég egy embernek segíteni – mondta halkan.

A következő hetekben Petivel együtt próbáltunk segíteni Lacinak állást találni. Végül sikerült: egy közeli építkezésen kapott alkalmi munkát. Amikor először ment dolgozni, könnyek szöktek a szemébe.

– Nem tudom elmondani, mennyit jelent ez nekem – mondta nekünk búcsúzóul.

Otthon lassan enyhült a feszültség. Anyám még mindig szkeptikus volt, de már nem szólt be minden alkalommal. Egy este leült mellém.

– Talán igazad van – mondta halkan. – Talán néha tényleg segíteni kell… De félek attól, hogy kihasználnak téged.

Megöleltem őt.

Most már tudom: nem lehet mindenkit megmenteni, de néha elég egyetlen embernek segíteni ahhoz, hogy valami megváltozzon bennünk is és körülöttünk is.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni bízni másokban anélkül, hogy csalódnánk? Vajon tényleg csak egy rossz döntés választ el minket attól, hogy mi is segítségre szoruljunk?