„Csak a család. Biztosan akad még egy hamburger az unokaöcsédnek” – Egy testvéri viszály története

– Csak a család, Zoli! Biztosan akad még egy hamburger az unokaöcsédnek – szólt oda Dóra, miközben a grill mellett álltam, izzadt homlokkal, kezemben a lapáttal. A hús már majdnem odaégett, a gyerekek a kertben visítoztak, anyám pedig a teraszon próbálta elfojtani a köhögését. A szívem hevesen vert – nem is a hamburger miatt, hanem mert tudtam, hogy ez az este nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy azt mindenki remélte.

– Dóra, mindenkinek egyet számoltam – válaszoltam fáradtan, miközben próbáltam nem felrobbanni. – Ha többet akartál volna, szólj előre.

Dóra csak legyintett, mintha én lennék a világ legönzőbb embere. A fia, Marci, ott állt mellette, szomorú szemekkel nézett rám. Hirtelen bűntudatot éreztem, de aztán eszembe jutott az elmúlt hónapok összes apró sérelme: amikor Dóra elfelejtette visszahozni a kölcsönkért pénzt, amikor rám hagyta anyánkat egy egész hétvégére, mert neki „fontos dolga volt”, vagy amikor egyszerűen csak eltűnt napokra, és nekem kellett mindent megoldanom.

– Tudod mit? – mondtam végül. – Adok neki az enyémből.

Letettem a saját hamburgeremet Marci tányérjára. A gyerek hálásan mosolygott, de Dóra csak vállat vont.

– Látod? Meg lehet oldani – mondta gúnyosan.

A többiek próbáltak úgy tenni, mintha nem hallanák a feszültséget. Apám csendben sört töltött magának, anyám pedig halkan sóhajtott. A családunkban mindig is így ment: mindenki elhallgatta a problémákat, mintha attól majd maguktól elmúlnának.

Az este folytatódott. A gyerekek játszottak, mi felnőttek pedig próbáltunk beszélgetni az időjárásról és a munkáról. De én csak Dórára tudtam gondolni. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Hogy lehet valaki ennyire önző?

Aztán Dóra egyszer csak felállt.

– Figyeljetek – kezdte remegő hangon –, van valami, amit el kell mondanom.

Mindenki felé fordult. A szívem összeszorult.

– Elköltözöm Debrecenbe. Jövő héten indulunk Marcival.

Anyám szeme megtelt könnyel. Apám csak bólintott, mintha már régóta tudta volna. Én viszont ledermedtem.

– És ezt most mondod el? – kérdeztem halkan.

– Nem akartam elrontani az estét – felelte Dóra.

Felnevettem. – Már késő.

A csend szinte fájt. Mindenki tudta, hogy ez nem csak egy költözés. Ez menekülés volt. Menekülés a felelősség elől, amit sosem akart igazán vállalni.

Később este Dóra odajött hozzám a kert végében.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Csak… fáradt vagyok. Mindig én vagyok az, aki összetartja ezt a családot. És te mindig csak… elmész.

Dóra lehajtotta a fejét.

– Sajnálom. De nekem is jár egy új kezdet. Nem bírom már ezt a várost… ezt az életet.

– És mi lesz anyával? Apával? Velem?

– Megoldjátok. Mindig megoldjátok.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Igen, mi mindig megoldjuk. De meddig lehet ezt bírni?

Aznap este alig aludtam valamit. Anyám sírt a szobájában, apám egész éjjel a tévét bámulta némán. Én pedig csak ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak túl sokat várok el attól, akit szeretek?

Másnap reggel Dóra már csomagolt. Marci izgatottan pakolta össze a játékait.

– Ugye meglátogattok majd? – kérdezte tőlem Dóra.

– Nem tudom – mondtam ki végül. – Talán majd egyszer.

Ahogy néztem őket elmenni, valami eltört bennem. Nem csak egy testvért veszítettem el azon az estén, hanem azt az illúziót is, hogy a család mindig mindent kibír.

Most itt ülök egy üres házban, anyám csendes zokogását hallgatom és azon tűnődöm: vajon tényleg csak ennyi lenne? Hogy mindig annak kell áldozatot hoznia, aki marad? Vajon meddig lehet ezt bírni anélkül, hogy teljesen kiüresedne az ember?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet összetartani egy családot egyedül?