Búcsú, drága anyósom – Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott
– Már megint elmentél? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a frissen sült szilvás lepényt szeletelte. – Vagy legalább teát kértek, vagy inkább a házi pálinkámat próbáljátok ki?
– Anyu, reggel pálinka? – Zsuzsa, a feleségem, mosolygott, de a szeme sarkában már ott csillogott a feszültség. – Na jó, talán egy kicsit, ha már ilyen nagy az alkalom.
– Hogyne lenne nagy alkalom! – Ilona néni széttárta karját. – Fél éve nem láttalak benneteket!
Az ablaknál álltam, és próbáltam elrejteni az arcomon átsuhanó idegességet. Zsuzsával reggel indultunk Budapestről az aprócska faluba. Ő tényleg örült az anyjának, én pedig… hát, igyekeztem férji kötelességemet teljesíteni. Ilona néni úgy fogadott minket, mintha elveszett gyerekek lennénk, akik végre hazataláltak. Ölelések, puszik, sóhajok és halk „Jaj, Istenem…”
– Hoztam ajándékot is – kezdett turkálni Zsuzsa a táskájában.
– Hagyd csak azt a csomagot! Inkább téged nézlek! Mint a fán lógó alma, úgy hiányoztál! És te is, Márk! – fordult felém Ilona néni.
– Igen, etetem rendesen Zsuzsát – próbáltam viccelni.
– Nagy mókamester vagy! – legyintett Ilona néni. – Na de magad? Még mindig ugyanazt csinálod? Ha már itt vagy, akkor igyál egyet!
Anyósom eltűnt a konyhában. Zsuzsa közelebb hajolt hozzám és suttogva kérdezte:
– Márk, kérlek, most ne veszekedj vele! Csak ezt az egy hétvégét bírjuk ki!
– Egy hétvége?! – majdnem felnevettem. – Ez csak két nap! Ma szombat van, holnap vasárnap, aztán mehetünk haza!
– Kérlek… anyu annyira készült… – Zsuzsa hangja elcsuklott.
Nehéz sóhaj szakadt fel belőlem. Tudtam jól: ha Zsuzsa anyja közelében van, teljesen más ember lesz. Mintha visszaváltozna kislánnyá.
A folyosóról hirtelen apósa, Lajos bácsi hangja hallatszott:
– Márk fiam, gyere velem pecázni! Legalább addig is nyugtunk lesz.
Megkönnyebbülten kaptam az alkalmon:
– Nagy örömmel!
Ilona néni visszatért egy tálcával és két kis pohárral:
– Hova mentek máris? Előbb pihenjetek le!
– Az igazi pihenés a tevékenységváltás – mondta Lajos bácsi rezzenéstelen arccal. – Zsuzsa segít anyádnak, mi pedig visszajövünk ebédre.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hálás leszek az apósomnak. De most úgy éreztem: ő az egyetlen menekülőút ebből a fojtogató légkörből.
Ebéd után Ilona néni újabb támadást indított:
– És mikor mutatjátok már meg végre az unokámat?
Zsuzsa elpirult:
– Anyu… ezt már megbeszéltük… Előbb szeretnénk kicsit jobban berendezkedni…
– Régen nem voltak ilyen kifogások! Mi előbb gyereket vállaltunk, aztán jött minden más!
– Mindennek megvan az ideje – próbáltam higgadtan.
Anyósom rám villantotta a szemét:
– Nektek férfiaknak könnyű! De egy nőnek nem végtelen az ideje!
– Zsuzsa még csak huszonhét éves – válaszoltam nyugodtan. – Van még időnk.
– Időnk?! Én huszonnyolc évesen már hároméves gyerekkel jártam a piacra! Nem lehet mindent halogatni!
A feszültség tapintható volt. Lajos bácsi újságot olvasott fejjel lefelé; Zsuzsa lesütötte a szemét.
Este újabb lakoma következett: sajtok, paradicsomok, gombák és természetesen Ilona néni legendás töltött káposztája. De minden falat mellé járt egy újabb kritika: „Bezzeg a szomszéd Marika lánya már két gyereket szült!”
Zsuzsa egyre csendesebb lett. Éjjel összebújtunk a szűk vendégszobában.
– Sajnálom… nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz…
– Nem baj… holnap Lajos bácsi elvisz minket pecázni. Ott legalább nyugi lesz.
Reggel már majdnem sikerült kiosonnunk, de Ilona néni pizsamában állta utunkat:
– Hova mentek ilyen korán? Zsuzsa itthon marad velem! Nekünk fontos dolgunk van!
Zsuzsa rám nézett: menj csak…
A folyóparton Lajos bácsi csendben ült mellettem.
– Ne vedd magadra… Anyád ilyen. Én harminc éve így élek vele. Néha jobb csak hallgatni.
Hazatérve furcsa jelenet fogadott: Zsuzsa sírt a kanapén; Ilona néni némán pakolt a konyhában.
Este vacsoránál minden kirobbant:
– Bezzeg Marika lánya…
Ekkor elszakadt nálam a cérna:
– Ilona néni! Két éve próbálkozunk gyerekkel! Orvoshoz járunk! Nem megy! Nem azért nincs unoka, mert nem akarjuk!
Csend lett. Ilona néni leült; Lajos bácsi letette a villát; Zsuzsa arcát kezeibe temette.
– Miért nem mondtad? – kérdezte anyósom halkan.
– Mert féltünk… hogy csak még jobban fájna…
Lajos bácsi odalépett Ilona nénihez:
– Hagyd őket békén. Majd ők tudják.
Ilona néni csak bólintott és kiment teát főzni.
A következő napokban minden megváltozott. Anyósom nem kérdezett többet; csendesebb lett. Amikor indultunk haza, először ölelt meg igazán.
A vonaton Zsuzsa sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezem:
– Köszönöm… hogy kimondtad helyettem is.
Csak ennyit feleltem:
– Talán most már tényleg tudja: szeretjük őt is… csak másképp kellene szeretnie minket.
Fél év múlva Zsuzsa hívta fel az anyját:
– Anyu… úgy tűnik, nagymama leszel.
Ilona néni sírt örömében – de most már más könnyek voltak ezek.
Vajon tényleg csak ennyi kellett volna mindig is? Miért olyan nehéz kimondani az igazat azoknak, akiket legjobban szeretünk?