Bosszú egy szemüveg mögött: Egy meny naplója

– A szemüveged olyan mocskos, hogy még a falusi disznóink is tisztábbak – mondtam ki végre, miközben a konyhaasztalnál ültem, és az ujjaim görcsösen markolták a bögrét. Anyósom, Ilona, csak egy pillanatra dermedt meg, aztán lassan letette a kávéscsészét. A szobában csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. A férjem, Gábor, zavartan köhintett, de nem szólt semmit.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: elég volt. Elég abból, hogy minden mozdulatomat figyeli, minden szavamon átsiklik, de a ruhámat, a hajamat, sőt még a főztömet is mindig valami sunyi megjegyzéssel illeti. „Jaj, drágám, nálunk a lecsóban több paprika szokott lenni” – mondta múlt héten is, miközben a szomszéd Marika néni előtt forgatta a szemét. Soha nem mondott semmit nyíltan, mindig csak célozgatott, mintha én lennék a falu szégyene.

Pedig amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe az öreg parasztházba, azt hittem, végre családom lesz. Az én anyám már régen meghalt, apám meg sosem volt igazán jelen. Ilona viszont már az első naptól kezdve éreztette velem: idegen vagyok. „A mi családunkban nem szokás így öltözni” – mondta egyszer, amikor egy színes kendőt kötöttem a hajamba. Azóta is minden reggel úgy érzem magam, mintha vizsgáztatnának.

A bosszú gondolata először akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Ilona a barátnői előtt hangosan nevetett azon, hogy „a városi lány még kapálni sem tud rendesen”. Akkor még csak sírtam este a fürdőszobában, de mostanra valami megkeményedett bennem. Elhatároztam: visszaadom neki azt az érzést, amit ő nap mint nap okoz nekem.

Aznap este Gábor próbált vigasztalni. „Ne vedd magadra, anyám ilyen. Mindig mindent jobban tud.” De én már nem akartam többé elnézni neki. Másnap reggel korábban keltem fel, és direkt úgy hagytam elöl a konyhában a saját szemüvegemet – csupa ujjlenyomattal. Amikor Ilona meglátta, csak annyit mondott: „Nem szereted a tisztaságot?” Én pedig visszavágtam: „Lehet, hogy nem látok mindent tisztán – de legalább nem nézek le másokat.” Gábor döbbenten nézett rám.

A faluban hamar elterjedt a hír: „A meny visszaszólt az anyósnak!” A boltban Marika néni összesúgott Irénkével mögöttem. Éreztem a tekinteteket a hátamon. De valahol büszke is voltam magamra. Végre kimondtam azt, amit mindenki csak gondol.

Ilona persze nem hagyta annyiban. Egy hét múlva meghívta az egész családot vasárnapi ebédre. Ott ültünk az asztal körül: Gábor testvére, Zsolt és a felesége, Éva is ott voltak. Ilona egész délelőtt sürgött-forgott, majd amikor leültünk enni, rám nézett: „Remélem, most sikerült elég paprikát tenni a lecsóba.” Mindenki elnevette magát – kivéve engem.

– Tudod mit, Ilona? – mondtam halkan. – Lehet, hogy nem főzök úgy, mint te. De legalább nem alázom meg azt, aki igyekszik.

A szoba elcsendesedett. Zsolt zavartan piszkálta a villáját. Éva rám mosolygott bátorítóan. Gábor csak nézett maga elé.

Az ebéd után Ilona félrehívott a kertbe.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.
– Mit? Hogy végre kiállok magamért? – kérdeztem vissza.
– Nem érted… én csak azt akarom, hogy beilleszkedj. Hogy olyan legyél, mint mi.
– De én nem vagyok olyan! És nem is akarok az lenni! – tört ki belőlem.
Ilona arca megrándult.
– Akkor sosem leszel igazán családtag.

Ez fájt. Nagyon fájt. De valahol felszabadító is volt kimondani végre az igazat.

Azóta eltelt pár hét. A kapcsolatunk fagyosabb lett Ilonával – de én már nem félek tőle. A faluban sokan furcsán néznek rám, de Éva egyre többször keres társaságot nálam. Gábor is kezd megérteni: „Lehet, hogy anyámnak változnia kellene…” – mondta minap csendesen.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jól tettem? Vajon lehet-e békét kötni egy ilyen családban? Vagy örökre kívülálló maradok?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kiállni magunkért akkor is, ha ezzel mindent kockára teszünk?”