Bőröndökkel érkeztek – Egy garzon, családi határok és önmagam keresése

– Anya, muszáj volt jönnünk. Nincs hova mennünk – mondta Zsófi, miközben a cipőjét lerúgta a bejáratnál, és a kis Emma máris a kanapéra dobta a plüssmaciját. A bőröndök hangosan koppantak a parkettán, mintha csak figyelmeztetni akartak volna: mostantól minden más lesz.

A garzonlakásom, az én menedékem, ahol végre megtanultam egyedül élni, hirtelen szűknek és idegennek tűnt. A konyhapult tele lett müzlis dobozokkal, Emma rajzaival, Zsófi sminkcuccaival. Az ablakpárkányon eddig csak a kaktuszom állt, most pedig egy egész család próbált helyet találni magának.

– Meddig maradtok? – kérdeztem óvatosan, de Zsófi csak vállat vont.

– Amíg nem találok munkát. Addig… – elharapta a mondatot, és inkább Emmát ölelte magához.

Nem volt szívem nemet mondani. Hiszen én is voltam már padlón, tudom, milyen az, amikor az embernek csak egyetlen biztos pontja marad: az anyja. De ahogy telt az első hét, éreztem, hogy valami feszül bennem. Reggelente Emma már hatkor felkelt, ugrált az ágyamon, Zsófi pedig egész nap telefonált vagy állásinterjúkra járt. Én próbáltam dolgozni a laptopomon, de a zajban képtelen voltam koncentrálni.

Egy este, amikor végre mindenki elaludt, leültem a konyhaasztalhoz egy pohár borral. Néztem a szanaszét hagyott játékokat, a mosatlan edényeket. Vajon önző vagyok? Hiszen csak segíteni akarok. De hol vagyok én ebben az egészben?

Másnap reggel Zsófi ingerülten szólt rám:
– Anya, nem találom Emmának a pizsamáját! Miért pakoltad el?
– Nem pakoltam el – válaszoltam fáradtan –, csak próbáltam rendet rakni.
– Mindig mindent átrendezel! Nem lehet így élni!

A hangja megremegett. Láttam rajta, hogy ő is feszül. Emma sírni kezdett. Az egész lakásban vibrált a feszültség.

Aznap este leültünk beszélgetni.
– Zsófi, tudom, hogy nehéz most neked. De nekem is az. Ez a lakás kicsi. Szükségem van egy kis térre… magamnak is.
Zsófi lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, anya. Tudom, hogy túl sokat kérünk tőled. De most tényleg nincs más…

Megöleltük egymást. De attól még nem lett könnyebb.

A következő hetekben próbáltunk szabályokat felállítani: ki mikor használja a fürdőt, ki mikor dolgozik vagy játszik. De mindig volt valami konfliktus: Emma hisztizett, mert nem nézhetett mesét; Zsófi kiborult, mert nem talált munkát; én pedig egyre gyakrabban sírtam titokban.

Egy péntek este Zsófi későn ért haza. Fáradt volt és csalódott.
– Megint nem vettek fel – mondta halkan.
Leültem mellé.
– Tudod, hogy mindig itt lesz neked ez az otthon – mondtam neki –, de nekem is szükségem van arra, hogy néha csak magammal foglalkozhassak.
Zsófi bólintott.
– Tudom. És köszönöm. De félek… Félek attól, hogy sosem lesz már saját életem.

A szívembe markolt ez a mondat. Hiszen én is ezt éreztem: mintha elvesztettem volna önmagam ebben az összezártságban.

Vasárnap reggel Emma odabújt hozzám.
– Mama, mikor lesz újra csak mi ketten?
Elmosolyodtam.
– Most egy darabig együtt leszünk mindannyian. De majd egyszer újra lesz időnk egymásra is.

Azóta eltelt pár hónap. Zsófi végre talált munkát egy könyvesboltban, Emma óvodába jár. Még mindig együtt élünk ebben a kis garzonban, de már jobban figyelünk egymásra – és magunkra is.

Néha még mindig elönt a kétség: vajon jól csinálom? Hol húzódnak a határaim? Lehet-e egyszerre jó anya és önmagam is lenni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol kezdődik az önzés és hol végződik az önfeláldozás?