„Bocsáss meg, de mostantól ő is velünk lakik” – Egy döntés, ami mindent megváltoztatott
– Zsuzsa, kérlek, próbáld megérteni! – hallottam Gábor hangját a konyhából, miközben a kávéfőző monoton zúgása próbálta elnyomni a bennem tomboló gondolatokat. – Nincs más választásunk. Juditnak most szüksége van ránk.
Azt hiszem, abban a pillanatban minden megváltozott. Ott álltam a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrével, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: „Mi lesz velünk?”
Judit, Gábor húga, két kisgyerekkel – a hatéves Lillával és a hároméves Marcival – egyik napról a másikra elveszítette a férjét. A tragédia után nem volt hová mennie, az anyósom pedig már túl idős volt ahhoz, hogy segítsen. Így hát Gábor, mint mindig, magára vállalta a család terheit.
– De Gábor… – próbáltam halkan tiltakozni –, mi is csak most kezdtük el élni az életünket. Végre kettesben vagyunk, végre van egy kis nyugalmunk…
– Tudom, Zsuzsa. De most nem lehetünk önzők. Juditnak nincs senkije rajtunk kívül.
A szavak ott maradtak a levegőben. Nem volt mit mondanom. A magyar valóságban – ahol a család szent és sérthetetlen – nem lehet nemet mondani egy ilyen helyzetben. Még akkor sem, ha közben lassan elveszíted önmagad.
Az első napokban mindenki igyekezett kedves lenni. Judit hálás volt, Lilla és Marci csendben játszottak a nappaliban. De ahogy teltek a hetek, a feszültség egyre nőtt. Judit egyre többször maradt otthon munka helyett, én pedig minden reggel korábban keltem, hogy mindenkinek jusson reggeli, uzsonna, tiszta ruha.
Egy este, amikor már harmadszor mostam fel az előszobát Lilla sáros cipője után, Gábor odalépett hozzám.
– Zsuzsa, kérlek… ne csinálj ebből ügyet. Csak egy kis türelem kell.
– Meddig? – csattantam fel halkan. – Meddig kell még mindent elviselnem? Ez már nem az én otthonom!
Gábor csak nézett rám fáradtan. Nem értette. Vagy talán nem akarta érteni.
Aztán jöttek az apróbb konfliktusok. Judit szóvá tette, hogy szerinte túl szigorúan nevelem a gyerekeket. Lilla egyszer sírva fakadt, mert nem engedtem neki megnézni egy késő esti mesét. Marci hisztizett az asztalnál, Judit pedig csak legyintett: „Majd kinövi.”
Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhában és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját házamban. Az álmaim – hogy végre lesz egy kis kertünk, ahol nyugodtan olvashatok; hogy Gáborral kettesben vacsorázunk; hogy egyszer talán saját gyerekünk lesz – mind szertefoszlottak.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az egyik kolléganőm, Ági odajött hozzám ebédszünetben.
– Zsuzsa, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz…
– Semmi különös – hazudtam –, csak sok a dolgom otthon.
De Ági nem hagyta annyiban.
– Tudod… néha muszáj nemet mondani. Még a családnak is.
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg lehet nemet mondani? Lehet azt mondani egy özvegy testvérnek és két ártatlan gyereknek, hogy menjenek el? Lehet azt mondani a férjemnek, hogy válasszon köztem és a húga között?
Egyik este vacsora közben Judit szó nélkül felállt az asztaltól.
– Mi történt? – kérdeztem halkan Gábortól.
– Szerinte túl rideg vagy velük – felelte halkan.
A pohár kiesett a kezemből. A csend szinte fájt.
– Rideg? – suttogtam magam elé. – Én próbálok mindent megtenni értük…
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, leültem az ablakhoz és néztem az üres utcát. Arra gondoltam: hol vesztettem el önmagam? Mikor lettem láthatatlan saját magam számára?
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Judittal beszélgetni.
– Judit… beszélnünk kell. Érzem, hogy ez így nem mehet tovább. Mindannyian szenvedünk.
Judit először csak hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Tudom, Zsuzsa. De nekem sincs más lehetőségem…
– Értem – mondtam –, de nekem is szükségem van térre. Szükségem van arra, hogy újra érezzem: ez az én otthonom is.
Hosszú beszélgetés volt. Sírva öleltük meg egymást végül. Megígértük egymásnak: keresünk megoldást.
Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdtünk beszélgetni – őszintén, nyíltan –, és lassan újra megtaláltam önmagam ebben a káoszban.
Most itt ülök és visszanézek az elmúlt hónapokra. Vajon hol húzódik a határ önfeláldozás és önfeladás között? Lehet-e úgy segíteni másokon, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?
Ti mit tennétek az én helyemben?