„Bence, ígérd meg, hogy vigyázol Zsófikára…” – Egy ígéret, ami mindent megváltoztatott

– Bence, ígérd meg, hogy vigyázol Zsófikára… – Anyám hangja alig volt több suttogásnál, ahogy a kórházi ágyon feküdt, arcán a fájdalom és a félelem keveredett. A nővér épp akkor cserélte a cseppinfúziót, a folyosón valaki hangosan köhögött. A szívem összeszorult, amikor anyám rám nézett azokkal a fáradt, de könyörgő szemekkel. – Ígérem, anya – mondtam ki végül, bár a torkomban gombóc volt, és tudtam, hogy ezzel az egy szóval az egész életemet megváltoztatom.

Zsófi akkor tizenkét éves volt, én huszonhárom. Ő születése óta betegeskedett: veleszületett izomsorvadás, állandó orvosi felügyelet, tolószék. Apánk évekkel korábban elhagyott minket egy másik nő miatt, így ketten maradtunk anyával és Zsófival. Azóta is emlékszem arra a napra, amikor apám becsapta maga mögött az ajtót, és anyám csak némán sírt a konyhában. Akkor még nem értettem, miért olyan nehéz minden.

Anyám halála után minden megváltozott. A temetésen a rokonok sajnálkozva néztek rám, néhányan odasúgták: „Majd segítünk, Bence!” De aztán mindenki visszatért a saját életéhez. Egyedül maradtam egy beteg gyerekkel egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Az első hetekben csak robotpilóta üzemmódban éltem: reggelente Zsófit pelenkáztam, etettem, majd rohantam dolgozni egy közeli élelmiszerboltba. Délután hazaérve főztem, takarítottam, házi feladatot csináltunk. Zsófi néha sírt: „Bence, miért nem jön már haza anya?” – kérdezte egyszer. Akkor csak annyit tudtam mondani: „Ő most már mindig velünk lesz, csak másképp.”

A magyar egészségügy valósága hamar arcon csapott. Hónapokat kellett várni egy-egy szakorvosra, a gyógyszerek ára az egekben volt. A szociális gondozó csak hetente egyszer jött el hozzánk – akkor is sietett. Egyik este Zsófi lázas lett. Próbáltam elérni az ügyeletet, de csak negyven perc múlva vették fel a telefont. Mire kiértek, már remegett a kezem az idegességtől.

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Réka, akivel három éve jártam, eleinte még segített: főzött ránk, elvitte Zsófit sétálni. De aztán egyre kevesebbet jött. Egy este leült velem a konyhában.
– Bence… nem tudom ezt tovább csinálni. Sajnálom. Szeretlek, de nekem is van életem.
Nem hibáztattam érte. Csak bólintottam és hagytam menni.

Az álmaim? Mindig is szerettem volna zenész lenni. Gitároztam egy amatőr zenekarban – most porosodik a hangszer a szekrény tetején. Néha esténként előveszem, halkan pengetek pár akkordot Zsófinak. Ő ilyenkor mosolyog: „Játssz még!” – kéri. Ilyenkor elfelejtem egy pillanatra a gondokat.

A családunkból csak nagynéném, Marika néni próbált segíteni. De ő is beteges már, alig bírja magát. Egyszer összevesztünk:
– Bence, nem bírod ezt sokáig! Add be Zsófit intézetbe!
– Nem! Megígértem anyának! – ordítottam rá könnyes szemmel.
– De hát te is ember vagy! – sírt ő is.
Aznap este sokáig ültem Zsófi ágya mellett. Néztem az alvó arcát és azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Vagy csak gyáva?

A munkahelyemen is egyre nehezebben tűrték a hiányzásaimat. A főnököm egyszer félrehívott:
– Bence, értjük mi ezt otthon… de nem lehet mindig rád várni! Ha így folytatod, ki kell hogy rúgjalak.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Ha elveszítem a munkám, miből élünk majd?

Egyik este Zsófi rám nézett vacsora közben:
– Bence… te boldog vagy?
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját és azt hazudtam: „Persze.”

Azóta eltelt három év. Zsófi most tizenöt éves. Még mindig tolószékben ül, de okosabb és erősebb mindenkinél. Én huszonhat vagyok – öregebbnek érzem magam harmincnál is. Néha irigykedve nézem azokat a fiúkat a parkban, akik nevetve söröznek esténként vagy randiznak. Nekem nincs időm semmire – csak Zsófira.

De amikor látom őt mosolyogni vagy hallom nevetni egy-egy viccemen, rájövök: talán mégis van értelme mindennek. Talán ez az én utam.

De vajon lehet-e egyszerre testvérnek lenni, gondozónak és közben önmagamat is megtalálni? Vagy örökre elveszítettem azt a Bencét, aki valaha voltam?