Békét találni a viharban: Egy meny története anyósával és önmagával

– Már megint odaégetted a levest, Zsuzsa! – csattant fel Margit néni hangja, ahogy belépett a konyhába. A gőzölgő fazék fölött álltam, a kanalat szorongatva, és próbáltam nem sírni. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak az én könnyeimet akarta volna utánozni. Gábor, a férjem, a nappaliban ült, újságot olvasott, mintha semmit sem hallana.

– Sajnálom, Margit néni – suttogtam, de tudtam, hogy ez nem elég. Soha nem volt elég.

Az első perctől kezdve éreztem, hogy Margit néni nem fogad el. Szerinte nem voltam elég jó Gábornak. Nem főztem elég jól, nem takarítottam elég alaposan, és főleg: nem voltam elég „magyaros” meny. Pedig vidéki lány vagyok, Kecskemétről jöttem fel Pestre, de neki ez semmit sem jelentett. Minden nap újabb próbák elé állított: „Miért nincs rendben a terítő? Miért ilyen sápadt a húsleves? Miért nem tudsz úgy nevetni, mint egy rendes asszony?”

Az első hónapokban még próbáltam megfelelni. Reggelente korábban keltem, hogy friss pogácsát süssek, esténként titokban sírtam a fürdőszobában. Gábor mindig csak annyit mondott: „Türelem, Zsuzsa. Anyám ilyen. Majd megszokod.” De én nem akartam megszokni. Egyre jobban elveszítettem önmagam.

Egyik este, amikor Margit néni már harmadszor szólt be a vacsoránál – „A te anyád biztosan nem tanított meg főzni” –, Gábor végre felemelte a fejét.

– Elég volt már, anya! – mondta halkan, de határozottan.

Margit néni rám nézett, mintha én lennék a hibás ezért is. Aznap este Gábor odajött hozzám a hálóban.

– Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta. – De nem tudom, mit tegyek. Ő az anyám.

Akkor éreztem először igazán magányosnak magam ebben a házban. Aznap éjjel elővettem a régi imakönyvemet, amit még nagymamámtól kaptam elsőáldozásomra. Nem voltam különösebben vallásos az utóbbi években, de most úgy éreztem, csak Istenhez fordulhatok.

„Adj erőt, Uram!” – suttogtam minden este. Imádkoztam Margit néniért is, hogy lássa meg bennem az embert, ne csak az idegent.

A következő hetekben valami megváltozott bennem. Már nem akartam mindenáron megfelelni. Elkezdtem magamért élni: elmentem sétálni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Gábor észrevette a változást.

– Mostanában más vagy – mondta egy este. – Erősebbnek tűnsz.

– Imádkozom – feleltem őszintén.

Margit néni persze továbbra is kritizált mindent. Egy vasárnap reggel azonban, amikor épp a templomba készülődtem, utánam jött a folyosóra.

– Te tényleg hiszel ebben az egészben? – kérdezte gyanakodva.

– Igen – mondtam. – És érted is imádkozom minden nap.

Először láttam rajta meglepetést. Nem szólt semmit, csak bólintott.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Tudod, Zsuzsa – kezdte –, azt hiszem, most már tényleg tisztellek. Nem azért, mert anyám végre békén hagyott – mert nem hagyott –, hanem mert te magadért kiálltál.

A szavaira sírva fakadtam. Nem a fájdalomtól sírtam már, hanem a megkönnyebbüléstől.

Azóta sem lettünk Margit nénivel barátnők. De már nem félek tőle. Tudom, hogy van helyem ebben a családban – és legfőképp: van helyem önmagamban is.

Néha még mindig hallom Margit néni csípős megjegyzéseit a konyhából. De már csak mosolygok rajta.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány meny küzd nap mint nap az elfogadásért? És vajon tényleg csak az ima segíthet át minket ezeken a viharokon?