Békét keresve: Egy családi vihar közepén találtam rá Istenre

– Elég volt, Zsuzsa! – apám hangja mennydörgött végig a lakáson, ahogy a konyhaasztalra csapott. Anyám szeme könnyes volt, de nem szólt vissza. A húgom, Dóri, csendben sírt a szobájában. Én pedig ott álltam a folyosón, és úgy éreztem, mintha minden egyes szó egy újabb repedést ütne a családunk falán.

Aznap este november közepe volt, az eső dobolt az ablakon, és a sötétség mintha beszivárgott volna a lelkünkbe is. Apám elvesztette a munkahelyét két hónapja, anyám pedig két műszakban dolgozott egy pékségben, hogy valahogy kihúzzuk hó végéig. A pénz kevés volt, a feszültség pedig egyre nőtt. Minden apróságon összevesztek: ki nem mosogatott el, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát, vagy éppen ki hozta haza a rossz jegyet.

Aznap este azonban valami eltört bennem. Azt hittem, hogy már hozzászoktam a veszekedésekhez, de amikor apám dühösen kiviharzott a lakásból, anyám pedig összeroskadt a konyhaszéken, rájöttem: nem akarom így élni az életemet. Nem akarok minden nap rettegni attól, mikor robban ki újra a vihar.

Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, és először az életemben letérdeltem az ágyam mellé. Nem tudtam pontosan, mit kell mondani – csak azt tudtam, hogy valakinek el kell mondanom mindazt, amit érzek. – Istenem – suttogtam –, ha tényleg létezel, kérlek, segíts! Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Adj nekünk békét… vagy legalább nekem erőt.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Másnap reggel fáradtan keltem fel, de valami furcsa nyugalom volt bennem. Mintha valaki megfogta volna a kezemet. A húgommal együtt reggeliztünk csendben. – Szerinted anya és apa kibékülnek? – kérdezte halkan Dóri.

– Nem tudom – feleltem őszintén –, de próbáljunk mi kedvesek lenni egymással. Talán segít.

Az iskolában egész nap azon gondolkodtam, hogyan tudnék változtatni. A barátnőm, Eszter, akinek vallásos családja van, mesélt már arról, hogy az ima mennyit segített nekik nehéz időkben. Délután megkerestem őt.

– Eszter, te tényleg hiszel abban, hogy az ima segíthet? – kérdeztem tőle.

– Persze – mosolygott rám biztatóan. – Nem mindig változik meg minden egyik napról a másikra, de ha kitartó vagy, és őszintén kéred Istentől a segítséget, akkor valahogy könnyebb lesz elviselni mindent.

Hazafelé menet vettem egy kis gyertyát egy trafikban. Otthon este meggyújtottam, és újra imádkoztam. Ez lett az én titkos menedékem: minden este pár perc csendben Istennel.

A következő hetekben lassan változni kezdett valami. Nem múltak el egyik napról a másikra a veszekedések, de én már nem reagáltam dühösen vagy sírva. Próbáltam türelmesebb lenni Dórival is és anyával is. Egy este anyám bejött hozzám.

– Látom rajtad, hogy valami megváltozott – mondta halkan. – Hogy csinálod?

– Imádkozom – vallottam be félénken.

Anyám először csak nézett rám nagy szemekkel, aztán leült mellém az ágyra. – Tudod… gyerekkoromban én is sokat imádkoztam – mondta elcsukló hangon. – Talán újra el kéne kezdenem.

Ettől kezdve néha együtt imádkoztunk esténként. Dóri is csatlakozott hozzánk. Apám eleinte csak morgott valamit arról, hogy „ezek a vallásos dolgok”, de egy este ő is bejött hozzánk.

– Mit csináltok itt ilyen csendben? – kérdezte gyanakodva.

– Imádkozunk – felelte Dóri bátortalanul.

Apám sóhajtott egy nagyot, aztán leült mellénk. Nem szólt semmit, csak hallgatott minket. De utána már kevesebbet kiabált. Egyre többször próbált beszélgetni velünk normálisan.

A karácsony közeledtével lassan visszatért valami abból a régi melegségből, amit gyerekkoromban éreztem otthon. Nem lettünk tökéletes család – apám még mindig munkát keresett, anyám fáradt volt –, de már nem voltunk ellenségek egymásnak.

Egy este apám odajött hozzám vacsora után.

– Köszönöm – mondta halkan. – Nem tudom pontosan mit csináltál… de érzem, hogy jobb lett minden.

Csak mosolyogtam rá. Tudtam jól: nem én csináltam semmit egyedül. Az ima és Isten segített nekünk megtalálni azt a békét, amit már rég elveszettnek hittünk.

Most már hiszem: bármilyen sötétnek tűnik is az élet néha, mindig van remény arra, hogy újra kisüthet a nap.

Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor csak a hit adott erőt továbbmenni? Vajon tényleg képes meggyógyítani egy családot az ima?