Befogadtam, mint a sajátomat – mégis összetört a szívem

– Hová tetted a pénzt, Réka? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál álltam, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, némán ült mellettem, ökölbe szorított kézzel. Réka csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és a padlót bámulta. Tizenhat éves volt, és három éve élt velünk. Azóta, hogy az anyja meghalt egy autóbalesetben, mi lettünk a családja. Vagy legalábbis azt hittem.

Aznap este minden megváltozott. Azelőtt azt gondoltam, hogy bár nem én szültem őt, de ugyanúgy szeretem, mint a sajátomat. Azt hittem, hogy a szeretet elég lesz ahhoz, hogy begyógyítsa a múlt sebeit. De amikor megtudtam, hogy Réka titokban kivett a spórolt pénzünkből – abból, amit a nyári balatoni nyaralásra tettünk félre –, valami összetört bennem.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta végül halkan. A hangja dacos volt, de remegett. Gábor felpattant.

– Ne hazudj nekünk! – kiáltotta. – Mindent tudunk!

Réka arca eltorzult. – Úgysem vagyok a lányotok! – vágta oda, és kiszaladt a szobából.

Ott maradtam a csendben, és csak néztem Gáborra. Az arca sápadt volt, a szeme könnyes. Tudtam, hogy ő is szereti Rékát, de most mindketten elveszettnek éreztük magunkat.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Eszembe jutott az első nap, amikor Réka hozzánk költözött: egy törékeny kislány volt, aki nem akart beszélni senkivel. Akkor megfogadtam magamban, hogy mindent megteszek érte. Hogy soha nem fogja azt érezni, hogy kevesebb lenne nálunk.

De most úgy éreztem, kudarcot vallottam.

Másnap reggel Réka nem jött le reggelizni. Az iskolába sem ment el. Felmentem hozzá, de az ajtaja zárva volt. Kopogtam.

– Réka, kérlek… beszéljünk! – könyörögtem.

Semmi válasz.

Gábor azt mondta, hagyjam rá. „Majd lenyugszik.” De én nem tudtam nyugton maradni. Egész nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? Talán túl szigorú voltam? Vagy túl engedékeny? Miért nem tudott bízni bennem?

Délután csörgött a telefonom. A szomszédasszonyom, Ildikó hívott.

– Zsuzsa, láttam Rékát a buszmegállóban… sírt. Minden rendben?

A torkom elszorult. „Nem tudom,” suttogtam.

Este végül előjött a szobájából. A szeme vörös volt a sírástól.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam… csak…

Leültem mellé a kanapéra.

– Miért tetted? – kérdeztem csendesen.

Sokáig hallgatott.

– Mert azt hittem… ha lesz pénzem… elmehetek innen. Nem érzem magam itthon. Nem akarok terhet jelenteni nektek.

A szívem összeszorult. Megfogtam a kezét.

– Nem vagy te teher! Szeretünk téged! Ez mindig így lesz.

De ő csak megrázta a fejét.

– Nem értheted… Anyu mindig azt mondta, hogy csak mi vagyunk egymásnak. Most meg… mintha mindenki idegen lenne körülöttem.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk. Ő azt mondta: „Talán jobb lenne visszaadni őt az államnak.” Ezen annyira felháborodtam, hogy kiabálni kezdtem vele.

– Hogy mondhatsz ilyet? Ő is a lányunk!

– De Zsuzsa… nézd meg magad! Tönkreteszi az életünket! A fiunk is elköltözött miatta!

Ez igaz volt. Bence, a húszéves fiam már hónapokkal korábban albérletbe ment, mert nem bírta elviselni Réka hangulatingadozásait és veszekedéseit.

– Nem adhatjuk fel! – sírtam.

De Gábor csak legyintett és kiment a konyhába.

A következő hetek pokoliak voltak. Réka bezárkózott magába; Gábor egyre többet dolgozott; én pedig két tűz között őrlődtem. Próbáltam mindkettőjükhöz közeledni, de úgy éreztem, mindketten eltávolodnak tőlem.

Egyik este Réka eltűnt. Nem jött haza az iskolából. Felhívtam mindenkit: barátokat, tanárokat, még a rendőrséget is. Végül éjfélkor csörgött a telefonom: Réka egy régi barátnőjénél húzta meg magát Óbudán.

Amikor érte mentem, csak ült az ágy szélén és nézett maga elé.

– Miért nem szóltál? – kérdeztem sírva.

– Mert félek… hogy már nem akartok engem – suttogta.

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Otthon Gábor csak annyit mondott: „Ez így nem mehet tovább.” Másnap elment egy családterapeutához időpontot kérni.

A következő hónapok lassú gyógyulással teltek. A terápián mindannyian kimondtuk azt is, amit soha nem mertünk volna egymás szemébe mondani: haragot, félelmet, csalódást és reményt is.

Réka végül visszaadta a pénzt – részletekben dolgozta le nálunk házimunkával és diákmunkával keresett forintokból. A bizalom lassan épült újra közöttünk.

De valami örökre megváltozott bennem azon az estén. Már soha nem tudtam teljesen elfelejteni azt az érzést: hogy talán soha nem leszek igazi anyja annak a lánynak, akit mindenkinél jobban szeretnék megvédeni.

Most itt ülök a nappaliban; Réka már egyetemista lett, ritkán jár haza. Néha mégis leül mellém egy teára és mesél az életéről. Ilyenkor mindig eszembe jut: vajon lehet-e igazi családot építeni vérségi kötelék nélkül? Vagy a múlt árnyai mindig utolérnek minket? Ti mit gondoltok erről?