Becsuktam a szemem az ő hűtlenségeire – amíg el nem estem az utcán, és rá nem jöttem, ki áll mellettem igazán

– Megint későn jössz haza, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az órára néztem: már fél tizenegy volt. A gyerekek rég aludtak.

Gábor csak vállat vont, és elfordult. – Sok a munka, tudod jól. Ne kezdjük megint! – mondta fáradtan, de a hangjában ott bujkált valami idegen, valami hideg.

Hazudott. Már régóta tudtam. A parfüm illata az ingjén, az üzenetek, amiket véletlenül láttam a telefonján, a hirtelen jött hétvégi „céges tréningek”. Eleinte sírtam miatta, aztán csak némán tűrtem. Azt mondtam magamnak: a gyerekek miatt. A család miatt. Mert egyedül nem menne.

De minden egyes este, amikor Gábor későn ért haza, egy kicsit meghalt bennem valami. Az önbecsülésem, a reményeim, az álmom arról, hogy egyszer majd újra boldog leszek.

Aztán egy hideg februári reggelen minden megváltozott. Siettem a piacra, mert Lilla lányom kedvenc almáját akartam venni. A járda csúszós volt, de én csak mentem előre, gondolatban már a vacsoránál jártam. Egy pillanat alatt történt: megcsúsztam, és éles fájdalom hasított a lábamba. Az emberek körém gyűltek, valaki mentőt hívott.

A kórházban feküdtem, amikor először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok. Gábor csak másnap este jött be hozzám – addigra már mindenki más meglátogatott: anyám, a szomszéd Marika néni, még Lilla is beosont apja tiltása ellenére.

– Hogy vagy? – kérdezte Gábor feszengve.

– Hogy vagyok? – ismételtem vissza keserűen. – Egyedül vagyok. Mint mindig.

Nem válaszolt. Csak nézett rám üres tekintettel.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallgattam a kórterem csendjét, és először mertem végiggondolni az életemet. Miért tűröm ezt? Miért hiszem azt, hogy csak így lehet élni?

Másnap reggel Lilla bejött hozzám egy rajzzal. – Anya, ne szomorkodj! Majd én segítek mindenben! – mondta komolyan.

Akkor sírtam el magam először igazán. Nem Gábor miatt, hanem magam miatt – mert rájöttem, hogy mindent feladtam egy olyan emberért, aki sosem volt mellettem igazán.

A felépülés hetei alatt Gábor egyre ritkábban látogatott meg. Mindig volt valami dolga: munka, megbeszélés, „fontos ügyek”. A gyerekek viszont ott voltak velem minden nap. Lilla mesélt nekem az iskoláról, Bence kisfiúsan próbált vicceket mesélni, hogy felvidítson.

Egyik este anyám leült mellém az ágy szélére.

– Kislányom, meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte halkan.

– Mit? – kérdeztem vissza makacsul.

– Ezt az egész hazugságot. Te már nem vagy boldog. És a gyerekek sem lesznek azok így.

Nem válaszoltam. Csak néztem magam elé.

Amikor végre hazamehettem a kórházból, minden más lett. Már nem akartam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem akartam tovább hazudni magamnak és a gyerekeimnek.

Egy este Gábor hazaért – persze megint későn –, és én ott vártam rá a nappaliban.

– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

Láttam rajta a meglepetést. Talán sosem látta még ezt az oldalamat.

– Nem akarom ezt tovább csinálni – folytattam remegő hangon. – Nem akarok többé hazudni magamnak sem neked. Tudom, hogy megcsalsz. Tudom régóta. De most már elég volt.

Gábor először tagadni próbált, aztán dühös lett. Végül csak vállat vont.

– Ha így gondolod… – mondta közömbösen.

Aznap este először éreztem magam szabadnak hosszú évek után.

A következő hetek nehezek voltak: ügyvédhez jártam, próbáltam mindent elintézni úgy, hogy a gyerekek minél kevesebbet szenvedjenek. De minden nap egy kicsit könnyebb lett lélegezni.

A család persze megosztott volt: anyám támogatott, de apám szerint „egy asszonynak tűrnie kell”. A barátnőim közül volt, aki azt mondta: „Majd megbánod!”, mások viszont büszkék voltak rám.

A legnehezebb az volt, amikor Lilla egyszer odabújt hozzám este:

– Anya, ugye most már tényleg boldog leszel?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

– Igen, kicsim. Most már tényleg boldog leszek.

Most itt ülök a régi lakásunkban – már csak mi hárman vagyunk –, és először érzem azt, hogy van remény egy jobb életre. Néha még fáj a lábam, de már nem érzem magam bénának vagy tehetetlennek.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, ahogy én éltem? Hányan hiszik azt, hogy csak így lehet túlélni? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre merünk lépni saját magunkért?