Baka Julianna döntése: Harc a családért és a reményért
– Anya, kérlek… csak most az egyszer… – Anna hangja remegett, ahogy az ajtómban állt. A haja csapzott volt, a szemei vörösek. Lejla, az én kis unokám, némán bújt mögé, apró keze görcsösen szorította anyja kabátját.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nagy baj van. Anna sosem jött volna haza így, ha nem lenne végképp kétségbeesve.
– Gyere be, kicsim – suttogtam, és kitártam előttük az ajtót. Lejla rám nézett, szemeiben félelem és remény keveredett.
Aznap este Anna csak sírt. A konyhaasztalnál ültünk hárman: én, ő és Lejla. A teavíz forrt a tűzhelyen, de senki sem mozdult érte. Anna végül megtörte a csendet:
– Tamás elköltözött. Azt mondta, nem bírja tovább… hogy én túl sokat várok el tőle… hogy Lejla miatt minden megváltozott.
A szavaira emlékek törtek rám: harminc évvel ezelőtt én is ott ültem hasonlóan összetörten anyám konyhájában, amikor az apja elhagyott minket. Akkor azt hittem, soha nem fogom túlélni azt a fájdalmat. Most viszont az én lányom sírt ugyanúgy.
A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban Marika néni már másnap úgy nézett rám, mintha valami fertőző betegségem lenne.
– Hallottam, hogy Anna visszaköltözött – mondta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Szegény Tamás…
Nem válaszoltam. Csak lesütöttem a szemem, és gyorsan fizettem.
Otthon Anna egyre zárkózottabb lett. Lejla is megváltozott: már nem nevetett annyit, mint régen. Egy este hallottam, ahogy Anna telefonon beszél Tamással:
– Nem akarok veszekedni… csak gyere el Lejláért hétvégén…
A hangja megtört volt. Amikor letette a telefont, rám nézett:
– Anya, mit csináljak? Hogy lehet ezt túlélni?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
Aztán jöttek a nehezebb napok. A falu összes asszonya tudni akarta, mi történt. A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon. Egyik vasárnap Ilonka néni odasúgta:
– Tudod, Julianna, az ilyen dolgok nem történnek csak úgy… biztos valamit rosszul csinált Anna.
Hazafelé menet majdnem sírva fakadtam. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek? Nem látták, mennyire szenvedünk?
Egy este Anna kitört:
– Elegem van ebből! Mindenki minket bámul! Miért én vagyok mindig a hibás?
– Az emberek mindig beszélnek – próbáltam nyugtatni –, de mi tudjuk az igazat.
– De én már nem bírom tovább! – kiáltotta.
Lejla ijedten nézett ránk.
Aznap éjjel alig aludtam. Azon gondolkodtam: vajon én is hibáztam? Túl szigorú voltam Annával? Túl sokat vártam tőle? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen?
Másnap reggel Lejla odabújt hozzám:
– Mama, anya sírni fog ma is?
A szívem majd megszakadt.
Egy hét múlva Tamás eljött Lejláért. Feszült csend volt köztünk. Anna nem akart vele beszélni, csak átadta neki a kislányt.
Amikor Tamás elment, Anna összeomlott:
– Nem akarom elveszíteni Lejlát! Félek, hogy Tamás elveszi tőlem!
– Nem fogja – mondtam határozottan –, amíg én élek, nem hagyom!
De belül én is féltem.
A következő hetekben próbáltam mindent megtenni: főztem Annának kedvenc ételeit, Lejlával játszottam, mesét olvastam neki esténként. De a feszültség nem múlt el.
Egy este Anna leült mellém:
– Anya… gondolkodtam rajta… talán el kellene költöznünk Budapestre. Ott senki sem ismerne minket.
Megdermedtem. Elveszíthetem őket? Vagy ez lenne a legjobb?
– Ha ezt szeretnéd… támogatlak – mondtam végül nehezen.
Anna sírva fakadt:
– Köszönöm! Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
Aznap éjjel sokáig néztem Lejlát aludni. Vajon jobb lesz nekik egy idegen városban? Vagy csak menekülünk a problémák elől?
A költözés gondolata mindannyiunkat nyomasztott. Anna végül úgy döntött: ad még egy esélyt maguknak itt, a faluban. De már másképp nézett az emberekre – és magára is.
Egy vasárnap reggel Anna felöltözött szépen és elment Lejlával a templomba. Büszkén néztem utánuk: lám, mégis van erő bennünk újrakezdeni.
Most itt ülök az ablakban és nézem őket játszani az udvaron. A múlt sebei lassan gyógyulnak – de sosem múlnak el teljesen.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani magunknak és egymásnak? Vagy örökké cipeljük magunkkal a múlt terheit? Ti mit gondoltok erről?