„Azt mondtam a fiamnak, hogy fékezze meg a menyem ambícióit. Vagy meglátják, mire vagyok képes.”
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsolt! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a nappali közepén álltunk. A hangom remegett, de nem a félelemtől, hanem a düh és a csalódottság keverékétől. – Én adtam nektek mindent! A házat, a biztonságot… és most azt hallom vissza, hogy „anya, ne szólj bele”?
Zsolt lesütötte a szemét. Mellette ott állt Anna, a menyem, karba tett kézzel, ajkán halvány gúnnyal. – Anya, mi csak élni szeretnénk. Nem akarunk minden lépésünkről beszámolni – mondta halkan Zsolt.
– Élni? – csattantam fel. – Anna, te két hónapja költöztél ide, és már most azt akarod, hogy újítsuk fel az egész házat? Hogy vegyünk új autót? Hogy én adjak pénzt az utazásaitokra?
Anna szeme megvillant. – Én csak azt szeretném, ha Zsolt és én is boldogok lehetnénk. Nem gondolod, hogy ennyi év munka után megérdemelne valami jót?
A szívem összeszorult. 54 éves vagyok. Egész életemben dolgoztam: előbb a textilgyárban, aztán könyvelőként egy kis cégnél. Mindent Zsoltért tettem. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Amikor Anna először jött hozzánk, örültem neki. Kedves volt, mosolygós, segített a konyhában. De ahogy telt az idő, egyre többet akart. Először csak apróságokat: új függönyt, majd új hűtőt. Aztán már szóba került a fürdőszoba teljes felújítása is.
Egyik este hallottam meg őket veszekedni a szobájukban.
– Zsolt, anyádnak nincs joga beleszólni az életünkbe! – suttogta Anna dühösen.
– De ő adta nekünk ezt a házat…
– És? Ez nem azt jelenti, hogy mindenben neki kell megfelelnünk!
A könnyeimet nyelve mentem vissza a szobámba. Vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak Anna túl követelőző? Egyre gyakrabban éreztem magam idegennek a saját otthonomban.
Egy péntek este Anna bejelentette:
– Zsolt és én úgy döntöttünk, hogy átalakítjuk a nappalit. Kivesszük ezt a régi szekrénysort.
– Azt nem lehet! Az anyámé volt! – tiltakoztam.
– De nekünk nem tetszik – vágta rá Anna.
Zsolt csak állt ott némán. Akkor éreztem először igazán: elveszítem őt.
Másnap reggel Anna már telefonált is egy bútorosnak. A szekrénysor darabokban hevert az udvaron. A családi fényképek dobozba kerültek. Amikor megláttam, hogy az esküvői képem is ott van, valami eltört bennem.
– Elég volt! – kiáltottam. – Ha így folytatjátok, meglátjátok, mire vagyok képes!
Anna rám nézett: – Mire gondolsz?
– Arra, hogy ez még mindig az én házam! És ha kell… visszaveszem!
Zsolt ekkor végre megszólalt: – Anya, kérlek… Ne csinálj jelenetet!
Aznap este órákig sírtam. Felhívtam a barátnőmet, Ildikót.
– Ildikó, mit csináljak? Úgy érzem, elveszítem a fiamat…
– Drága Éva – mondta halkan –, lehet, hogy most el kell engedned egy kicsit. Hagyd őket hibázni…
De hogyan engedjem el? Hogyan nézzem végig tétlenül, ahogy Anna mindent átvesz? Hogy Zsolt már nem kérdezi meg a véleményemet?
A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. Anna kerülte a tekintetemet. Zsolt később járt haza. Egy este vacsora közben Anna megszólalt:
– Éva néni, gondolkodtunk rajta… talán jobb lenne, ha keresne magának egy kis lakást. Mi átvállaljuk a házat teljesen.
A villámcsapásként ért. – Tehát most már ki is akartok tenni?
– Nem erről van szó… csak… nekünk így kényelmesebb lenne – mondta Anna.
Zsolt nem nézett rám.
Aznap éjjel nem aludtam. A gondolataim cikáztak: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés határt szabtam? Vagy csak az idő változott meg körülöttem?
Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Ildikóhoz. Ott ültem a konyhaasztalánál és zokogtam.
– Éva – mondta Ildikó –, ne hagyd magad! Ez még mindig a te otthonod!
Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Nem tudom, mi lesz holnap. Lehet, hogy visszamegyek és harcolok. Lehet, hogy elengedem őket örökre.
De egy kérdés nem hagy nyugodni: vajon tényleg az anyai szeretet vezetett idáig? Vagy csak én nem tudtam elengedni azt, ami már nem az enyém?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvesz tőled?