Azt hittem, fiatalabbal csal meg – de a múlt árnyai tértek vissza

– Hol voltál már megint, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben az órára néztem. Éjfél múlt, a lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet. A férjem levette a cipőjét, és rám sem nézett.

– Munka volt, tudod jól – felelte fáradtan, de valami idegen csillogás volt a szemében. Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Új ingek jelentek meg a szekrényben, drága parfüm illata lengte be az előszobát, és egyre több lett az „elintéznivaló” este vagy hétvégén. A telefonja mindig némán lapult az asztalon, még otthon is.

A barátnőim – Eszter és Zsófi – már hetek óta suttogtak a hátam mögött: „Biztos valami fiatalabbal van dolga. Nézd csak meg azokat az új ruhákat! Meg azt az edzőtermi bérletet!”

Én is ezt gondoltam. Minden jel erre mutatott. Egyik este, amikor Gábor zuhanyozott, remegő kézzel vettem kézbe a telefonját. Semmi gyanús üzenet. Semmi Instagram-csaj, semmi szívecskés emotikon. Csak egy név tűnt fel újra és újra: „Kata”.

Kata? Ki az a Kata? Nem ismertem ilyen nevű kolléganőt vagy barátot. Az üzenetek rövidek voltak, de valahogy túl személyesek: „Jó volt újra látni.” „Beszéljünk még.” „Hiányoztál.”

Aznap este nem bírtam tovább.

– Ki az a Kata? – kérdeztem, amikor leült mellém a kanapéra.

Gábor először csak hallgatott. Aztán mély levegőt vett.

– Ő… ő a régi szerelmem. Huszonöt éve nem láttam. Most újra felbukkant.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem egy húszéves Instagram-modell, nem egy fitneszedző – hanem valaki, aki már akkor is ott volt az életében, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd szerelmes leszek.

– És? – kérdeztem halkan. – Miért találkoztok?

– Mert… mert nem tudom elengedni a múltat. Annyi minden maradt kimondatlanul köztünk. Nem csaltalak meg vele, de… beszélgetünk. Sokat.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden emlék előtört: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk a Balaton-parton, ahogy együtt nevettünk a gyerekek első lépéseinél. És most itt ülök, harmincnyolc évesen, két gyerekkel, és azon gondolkodom: vajon elég voltam-e valaha is neki?

Másnap reggel Eszterrel találkoztam egy kávézóban.

– Legalább nem egy huszonéves – próbált viccelődni –, de ez talán még rosszabb. A múltat nem lehet legyőzni.

– De miért most? Miért pont most jött vissza ez a nő? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Talán Gábor is fél az öregedéstől – mondta Zsófi később telefonon. – Talán csak emlékeztetni akarja magát arra, ki volt régen.

Aznap este Gábor korán hazajött. Leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam bántani téged. De Katával… vele lezáratlan maradt valami. Nem tudom, mit akarok.

– És én? Én mit kezdjek ezzel? – kérdeztem dühösen.

– Nem tudom – felelte őszintén.

Hetekig tartott ez az állapot. Gábor néha eltűnt pár órára, aztán hazajött és némán ült mellettem. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna egyre többször sírt esténként, Bence pedig dühösen csapkodta az ajtót.

Egy este Anna odabújt hozzám.

– Anya, ugye nem fogtok elválni?

A szívem összeszorult.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam.

Végül Gábor döntött. Egy este leült velem beszélgetni.

– Találkoztam Katával utoljára ma. Megmondtam neki, hogy nem tudok visszamenni abba az életbe. De azt sem tudom, hogyan tovább veled.

Néztem őt: fáradt volt és megtört. Éreztem benne a bűntudatot és a fájdalmat is.

– Adj időt – mondtam halkan. – De ha még egyszer hazudsz nekem… akkor vége.

Azóta eltelt három hónap. Próbáljuk újraépíteni azt, ami összetört bennünk. Néha sikerül nevetni együtt, néha csak csendben ülünk egymás mellett. A múlt árnyai néha még mindig ott lebegnek közöttünk.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg el lehet engedni mindent? Vagy örökre ott marad bennünk a félelem és a kétely?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne új életet kezdeni?