„Azt hittem, a gyerekeim segítenek majd” – Egy magyar asszony magányos harca az öregedéssel és családi közönnyel

– Anya, most nem érek rá, majd hétvégén átugrom! – mondta Zsuzsi a telefonba, miközben a háttérben valami gyerekzsivaj hallatszott. Aztán gyorsan letette. Ott álltam a konyhában, a kezemben egy félig megpucolt krumplival, és hirtelen olyan üres lett minden. Az ablakon túl szürke volt az ég, a kertben már csak néhány elszáradt rózsa bólogatott a szélben.

Negyvenhárom évig voltam együtt Wieszlómmal. Nem voltunk tökéletesek – ki az? –, de tudtuk egymást szeretni. Amikor fájt a dereka, csak rám nézett, és már hoztam is neki a meleg párnát. Ha én elbújtam a konyhába, nem jött utánam kérdezősködni, csak hagyta, hadd főzzek ki magamból a bánatot. Együtt öregedtünk meg ebben a házban, ahol minden sarokban ott lapul egy-egy közös emlék: a foltos szőnyeg, amin Zoli először esett hasra biciklivel; a repedt cserép, amit Zsuzsi tört el, amikor titokban cigizett tizenhat évesen.

Aztán Wieszlóm megbetegedett. Először csak fáradékony volt, aztán egyre többet feküdt. Az orvosok jöttek-mentek, de egyik sem mondott semmi biztatót. A gyerekek eleinte még gyakran telefonáltak, Zoli néha beugrott egy doboz süteménnyel, de mindig sietett vissza a munkahelyére. Zsuzsi egyszer elhozta az unokákat is, de azok csak nyafogtak, hogy unalmas nálunk.

Amikor Wieszló meghalt, mintha kihúzták volna alólam a talajt. A temetésen mindenki ott volt: rokonok, szomszédok, régi kollégák. Mindenki sajnált, mindenki mondott valami szépet. De utána… utána csak csend maradt. A gyerekek visszamentek Budapestre és Győrbe, én pedig itt maradtam ebben a túl nagy házban.

Az első hetekben még próbáltam tartani magam. Főztem magamnak egy kis levest, elmentem a boltba, beszélgettem Marikával a szomszédból. De aztán jöttek az éjszakák. Olyan sötét volt minden. Hallottam Wieszló köhögését a másik szobából – vagy csak képzeltem? Néha felriadtam hajnalban, azt hittem, még mindig mellettem alszik.

Egy reggel csöpögni kezdett a csap. Felhívtam Zolit.
– Fiam, tudnál segíteni? Valami baj van a csappal.
– Anya, most nagyon sok a munka. Hívj szerelőt! – mondta türelmetlenül.
Hívtam hát szerelőt. Drága volt, de legalább megcsinálta.

Aztán eltört egy csempe a fürdőben. Megint hívtam Zolit.
– Anya, nem tudok most menni! Majd ha szabadságon leszek.
De sosem ért rá.

Zsuzsi is mindig csak sietett. Egyszer eljött ugyan egy délutánra, de végig a telefonját nyomkodta.
– Anya, ne haragudj, de most tényleg nincs időm! Majd jövő héten…
De sosem lett abból semmi.

A barátnőim közül is sokan meghaltak már vagy elköltöztek vidékre az unokákhoz. Marika néha átjött egy kávéra, de ő is beteges lett mostanában.

Egyik este ültem a nappaliban és néztem a régi fényképeket. Ott voltunk mindannyian: fiatalon, nevetve egy balatoni nyaraláson; Zoli első napja az iskolában; Zsuzsi ballagása; karácsonyok, amikor még együtt voltunk mindannyian. Hová lett ez az egész? Hová lettek azok az idők?

Egyre nehezebben ment minden. A bolt messze van, cipekedni kell. A kertet már nem bírom rendben tartani. A házban is egyre több minden romlik el. Néha azon kapom magam, hogy egész nap senkivel sem beszéltem.

Próbáltam beszélni erről Zsuzsival.
– Anya, ne légy már ilyen! Mindenki elfoglalt manapság! Neked is ki kéne találnod valamit magadnak!
– De mit? – kérdeztem halkan.
– Menj el klubba vagy valami! – legyintett.

Elmentem hát egyszer a nyugdíjasklubba is. De ott is csak panaszkodtak mindenről: az egészségről, az árakról, a politikáról. Nem éreztem jól magam közöttük.

Egyik nap felhívott Zoli.
– Anya, el kéne adni ezt a nagy házat! Vegyél egy kis lakást közelebb hozzánk!
– És akkor majd többet jöttök? – kérdeztem reménykedve.
– Hát… talán könnyebb lenne – mondta bizonytalanul.
De tudtam jól: nem lenne könnyebb semmi. Csak még kevesebb emlékem maradna.

Most itt ülök este a sötétben és hallgatom az óraketyegést. Néha úgy érzem, mintha mindenki megfeledkezett volna rólam. Pedig én mindent megtettem értük: főztem, mostam rájuk, segítettem nekik lakást venni, vigyáztam az unokákra… És most? Most már csak teher vagyok?

Talán tényleg én rontottam el valamit. Talán túl sokat adtam nekik és túl keveset magamnak. Talán ha keményebb lettem volna…

De vajon tényleg így kell ennek lennie? Tényleg ez vár mindenkire öregkorára? Vagy van még esély arra, hogy újra fontos legyek valakinek?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek az én helyemben?