„Azt hitted, hogy csak úgy visszajöhetsz?” – Egy váratlan főnöki fogadtatás és ami mögötte van
„Azt hitted, hogy csak úgy visszajöhetsz?” – csattant Katalin hangja, ahogy beléptem az irodába. A reggeli fény ridegen csillant meg a műanyag redőnyökön, a kávéillat keveredett a feszültséggel. Megálltam az ajtóban, táskám szíja a tenyerembe vágott. A kollégák mind felnéztek a monitorjaik mögül, mintha valami bűnöst vezettek volna be.
– Jó reggelt kívánok – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.
Katalin nem mozdult az asztala mögül. Karba tett kézzel nézett rám, szeme szinte átfúrt.
– Jó reggelt? Neked? – gúnyolódott. – Tudod te egyáltalán, mennyi mindent kellett helyrehoznom miattad?
A többiek lesütötték a szemüket. Éreztem, ahogy a vér felforr az arcomban. Egy hete tértem vissza a táppénzről – egy idegösszeomlás után. Nem voltam rá büszke, de nem is szégyelltem már: anyám halála után egyszerűen összeroppantam.
Katalin azonban nem hitt az ilyesmiben. Szerinte a munka az munka, az élet meg az élet – és aki nem bírja, menjen máshová.
– Katalin, igyekeztem mindent pótolni otthonról is… – kezdtem halkan.
– Otthonról? – vágott közbe. – Itt nem home office van, hanem munka! Itt emberek dolgoznak, nem hisztiznek!
A kolléganőm, Zsuzsa, óvatosan rám pillantott. Ő volt az egyetlen, aki néha írt egy-egy bátorító üzenetet esténként: „Tarts ki! Ne hagyd magad!” De most ő is csak némán ült.
– Szeretném folytatni a munkát… – mondtam végül.
Katalin felállt. Magas sarkú cipője koppant a linóleumon.
– Majd meglátjuk, hogy mennyire vagy alkalmas rá! – jelentette ki. – Most pedig menj be a tárgyalóba, és várj rám!
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, remegni kezdett a kezem. A tárgyalóban hideg volt, mintha direkt letekerték volna a fűtést. Leültem az ablak mellé, és próbáltam szabályozni a légzésem. Eszembe jutott apám hangja: „Ne hagyd magad megalázni! Egy magyar embernek tartása van!” De vajon tényleg van?
Tavaly még minden rendben volt. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit. Apám buszsofőr volt, anyám könyvtáros. Sosem voltunk gazdagok, de szeretetben éltünk. Aztán anyám rákos lett. Fél év alatt elvitte a betegség. Apám beleőrült a gyászba; inni kezdett. Én pedig próbáltam tartani magam – dolgozni jártam Budapestre minden nap vonattal.
Aztán jött az idegösszeomlás. Egy reggel nem tudtam felkelni. Csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Apám dörömbölt az ajtón: „Menj már dolgozni! Nem vagy te beteg!” De én tudtam: valami eltört bennem.
A háziorvos kiírt táppénzre. Katalin először együttérzőnek tűnt: „Pihenj csak ki magad!” De aztán jöttek az e-mailek: „Mikor jössz vissza? Ki fogja elvégezni a munkádat?”
Most pedig itt ültem újra ebben a tárgyalóban.
Az ajtó hirtelen kivágódott. Katalin bejött, mögötte becsapódott az ajtó.
– Na figyelj ide! – kezdte halkan, de annál fenyegetőbben. – Nem fogom eltűrni még egyszer ezt a cirkuszt! Ha még egyszer kiesel a munkából, kereshetsz másik állást!
– Értem… – suttogtam.
– Érted? Nem úgy nézel ki! – csattant fel.
– Igyekszem… tényleg…
– Igyekszel? Az kevés! Itt teljesíteni kell! Tudod hányan örülnének ennek az állásnak? Nézd meg magad! Egy harmincéves nő vagy, se férj, se gyerek… legalább dolgoznál rendesen!
Ez volt az a pont, amikor valami bennem végleg eltört.
– Katalin… ez nem így működik…
– Hogyhogy nem így működik? – kérdezte gúnyosan.
– Az emberek néha összetörnek…
– Az emberek? Az emberek dolgoznak! Nézd meg Zsuzsát! Két gyereke van, mégis itt van minden nap!
Zsuzsa arca elvörösödött kint az üvegfal mögött.
– Nem akarok erről többet hallani! Most visszamész dolgozni! És ha még egyszer ilyen előfordul…
Nem fejezte be a mondatot. Csak intett az ajtó felé.
Visszamentem az asztalomhoz. A gépem képernyőjén ott villogott egy új e-mail: „Határidő: ma 16:00!”
A nap hátralévő részében gépiesen dolgoztam. Ebédidőben senki sem szólt hozzám. Zsuzsa odacsúsztatott egy cetlit: „Ne hagyd magad!”
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: miért ilyenek egymással az emberek? Miért gondolja Katalin, hogy joga van megalázni engem? Miért hiszik azt sokan Magyarországon is, hogy aki beteg vagy gyenge, az csak lusta?
Otthon apám már részeg volt. A tévé ordított.
– Na mi van? Kirúgtak végre? – kérdezte gúnyosan.
– Nem…
– Akkor legalább főzz valamit!
A konyhában sírva fakadtam. Mindenhol falakba ütköztem: otthon is, munkahelyen is.
Másnap reggel újra bementem dolgozni. Katalin már várt rám.
– Ma túlórázol! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Miért?
– Mert tegnap is alig haladtál valamivel!
A többiek némán dolgoztak tovább.
Délután Zsuzsa odajött hozzám a mosdóban.
– Ne hagyd magad! – suttogta újra. – Tudod mit? Ha akarod, segítek neked keresni másik állást…
Először nemet akartam mondani. De aztán rájöttem: ha most sem állok ki magamért, soha nem fogok tudni változtatni.
Este leültem apámmal beszélgetni.
– Apa… én el akarok költözni innen…
– Hova mennél? Nincs pénzed!
– Majd lesz… keresek másik munkát…
– Hülyeség! Itt legalább van fedél a fejed felett!
De én már eldöntöttem.
Egy hét múlva Zsuzsa segítségével találtam egy új állást egy könyvelőirodában egy másik városban. A főnököm ott egy kedves férfi volt: Tamásnak hívták. Az első napomon így szólt:
– Tudom, hogy nehéz időszakon vagy túl. Itt számítunk rád – de ha baj van, szólj nyugodtan!
Először nem hittem neki. De aztán lassan-lassan újra bízni kezdtem magamban és másokban is.
Katalin sosem keresett többet. Apám eleinte nem beszélt velem hetekig – de aztán egyszer felhívott:
– Jól vagy?
– Igen… jól vagyok.
Most már tudom: néha el kell engedni azt, ami bánt minket – legyen az munkahely vagy család.
De vajon hányan merik ezt megtenni Magyarországon? Hányan maradnak inkább csendben és tűrnek tovább?
Ti mit tennétek a helyemben? Megérte kiállni magamért?