Azon az éjszakán, amikor kizavartam a fiamat és a menyemet: Egy anya végső döntése

– Hogy képzelitek ezt? – kiáltottam, miközben a kulcscsomóm után kutattam a táskámban. A hangom visszhangzott a kis panel lakásban, ahol harminc éve élek. A fiam, Gergő, és a menyem, Zsófi, ott álltak a nappali közepén, mintha semmi sem történt volna. Az asztalon üres pizzás dobozok, a kanapén szétdobált ruhák. A szívem hevesen vert, ahogy rájuk néztem.

– Anya, ne csináld ezt – mondta Gergő halkan, de a hangjában ott volt az a makacs dac, amit már gyerekkora óta ismertem. – Csak pár napot akartunk maradni.

– Pár napot? Hat hónap telt el! – csattantam fel. – Hat hónapja éltek itt, és minden nap egyre nehezebb elviselni ezt az egészet.

Azt hiszem, akkor szakadt el bennem valami. Mindig is segítettem Gergőnek. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban, hogy legyen mit ennie, hogy tanulhasson. Amikor Zsófit bemutatta nekem, örültem. Végre boldognak láttam őt. De aztán jött az a bizonyos este hat hónappal ezelőtt.

Akkor is későn értem haza a boltból. Már az ajtóban éreztem a cigarettafüstöt és hallottam a hangos nevetést. Bent Gergő és Zsófi barátai ültek a nappaliban, sörös dobozok mindenütt. Aznap este szóltak először: „Anya, baj van a lakással. Kicsit itt maradnánk.” Nem mondtam nemet. Hogy is mondhattam volna? Az anyai szívem nem engedte.

De ahogy teltek a hetek, minden megváltozott. Zsófi egyre többször szólt be nekem: „Judit néni, nem lehetne kicsit halkabban mosogatni reggelente?” vagy „Nem baj, ha elfoglaljuk a fürdőt egy órára?” Eleinte próbáltam türelmes lenni. De aztán Gergő is megváltozott. Már nem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem segített semmiben. A lakásom lassan idegen lett számomra.

A munkahelyemen is egyre feszültebb voltam. A kolléganőm, Éva egyszer megkérdezte: „Miért vagy mindig ilyen ideges mostanában?” Csak legyintettem: „Semmi különös.” De belül fortyogtam.

Aztán jött az a hétfő este. Fáradtan léptem be az ajtón, és ott találtam őket – újabb barátokkal, hangos zenével. A szomszédok már panaszkodtak is. Akkor döntöttem el: elég volt.

– Most azonnal pakoljatok össze! – mondtam remegő hangon. – És adjátok vissza a kulcsokat!

Zsófi felnevetett: – Komolyan gondolod? Hova menjünk?

– Nem érdekel! Ez az én otthonom! – kiáltottam vissza.

Gergő csak állt ott némán, majd lassan elővette a kulcsot és letette az asztalra. Láttam rajta a haragot és a csalódottságot is.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy pakolnak, ahogy Zsófi sírva telefonál valakinek. Gergő egyszer bejött hozzám:

– Anya… tényleg ezt akarod?

– Igen – suttogtam könnyekkel a szememben. – Ezt akarom.

Másnap reggel üres volt a lakás. A csend szinte fájt. De valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem.

Azóta eltelt egy hét. Gergő nem keresett. Zsófiról sem hallottam semmit. A szomszédok most újra köszönnek az emeleten. A munkahelyemen is nyugodtabb vagyok.

De minden este, amikor leülök vacsorázni egyedül, eszembe jutnak azok az évek, amikor csak mi ketten voltunk Gergővel. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért lett ilyen önző? És vajon megbocsát-e nekem valaha?

Talán sosem tudom meg a választ ezekre a kérdésekre. De egy dolgot biztosan tudok: néha egy anyának is joga van nemet mondani.

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző? Várom a véleményeteket.