Azon az éjszakán, amikor kizártam a fiamat és a menyemet – Egy anya vallomása a határokról

– Elég volt! – kiáltottam, miközben remegő kézzel téptem ki a kulcsot a zárból. A fiam, Gergő, és a menye, Dóra, döbbenten néztek rám. A nappali asztalon üres pizzás dobozok, sörösüvegek, és egy félig kiborított virágcserép hevert. A szívem hevesen vert, ahogy végignéztem rajtuk. – Most azonnal menjetek el innen!

Nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutunk. Mindig is büszke voltam Gergőre. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Gergő még csak hétéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy legyen mit ennie, legyen ruhája, és ne érezze magát kevesebbnek a többieknél. Amikor felvették az egyetemre, sírtam örömömben. Azt hittem, végre minden jóra fordul.

De hat hónappal ezelőtt valami megváltozott. Gergő és Dóra összeköltöztek nálam, mert azt mondták, spórolni akarnak az első közös lakásukra. Eleinte örültem nekik – végre újra tele lett élettel a lakásom. De hamar rájöttem, hogy nem vendégek többé: úgy viselkedtek, mintha minden az övék lenne. Dóra hangosan telefonált a nappaliban, Gergő órákig játszott a számítógépemen, és minden este későn feküdtek le, hangoskodtak, nem törődve velem.

Egyik este hazaértem a munkából – fáradtan, kimerülten –, és azt láttam, hogy idegenek ülnek a nappalimban. Dóra barátnői vihogtak a kanapén, Gergő haverjai söröztek az erkélyen. Senki sem kérdezte meg tőlem, hogy zavar-e. Csak álltam ott az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

– Anya, ne haragudj már, csak egy kis buli – mondta Gergő félvállról.
– Ez az én lakásom! – csattantam fel. – Legalább szóltatok volna!
Dóra csak forgatta a szemét.
– Nem kell mindent túlreagálni – mondta halkan.

Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a nevetést és a zenét a fal túloldalán. Másnap reggel csendben összepakoltam néhány holmimat, és elmentem dolgozni. Egész nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tisztelnek engem? Miért érzem magam feleslegesnek a saját otthonomban?

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Gergő és Dóra egyre többet vitatkoztak velem apróságokon: miért nem veheti el Dóra az utolsó joghurtot? Miért kell mindig nekem mosogatnom? Miért nem lehet náluk hétvégén is buli? Próbáltam beszélni velük – nyugodtan, anyaként –, de csak azt éreztem: lepattannak rólam a szavaim.

Egy este hazafelé tartottam a buszon. Az ablakon át néztem ki a sötétbe, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl szigorú? Vagy csak egyszerűen elfáradtam? Eszembe jutott anyám: ő is mindig azt mondta, hogy egy idő után muszáj megvédeni magunkat – még akkor is, ha fáj.

Aztán eljött az a bizonyos este. Már messziről hallottam a zenét az utcánkban. Amikor beléptem a lakásba, mindenhol idegen arcok voltak. A konyhában valaki cigarettázott – pedig világosan megmondtam, hogy bent tilos dohányozni! A fürdőszobában valaki hányt. A szívem összeszorult.

– Elég volt! – kiáltottam újra.
Gergő odajött hozzám.
– Anya, most tényleg ezt kell? Csak egy este!
– Nem érdekel! Ez az én otthonom! – remegtem.
Dóra odasúgott valamit Gergőnek.
– Menjünk inkább – mondta fagyosan.

Kitéptem a kulcsot Gergő kezéből.
– Mostantól nincs kulcsotok! Ha lakást akartok magatoknak, oldjátok meg! – mondtam sírva.

Azóta eltelt egy hét. Csend van itthon. Néha túl nagy is ez a csend. Hiányzik Gergő nevetése – de nem hiányzik az állandó feszültség. Nem keresett azóta. Dóra sem írt rám. A kolléganőim szerint jól tettem: „Muszáj volt meghúznod a határokat!” – mondják. De néha azon gondolkodom: vajon tényleg jó anya vagyok? Vagy csak önző lettem?

Minden este végiggondolom: hol rontottuk el egymást? Miért olyan nehéz ma tisztelni egymást egy családban? Vajon Gergő valaha megérti majd, hogy ezt értük is tettem?

„Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig kell tűrnie egy anyának?”