„Azért döntöttem úgy, hogy veled élek, mert az anyád vagyok!” – Egy fiú, akit elhagyott az anyja, most ő mond nemet

– Nem maradhatsz itt, anya! – mondtam halkan, de határozottan, miközben a bejárati ajtóban álltam. A fiam, Marci, a hátam mögött szorongatta a plüssmackóját, és nagy szemekkel nézett hol rám, hol a nőre, akit eddig sosem látott.

– De hát én vagyok az anyád! – csattant fel az asszony, akinek az arca egyszerre volt ismerős és idegen. – Azért döntöttem úgy, hogy veled élek, mert az anyád vagyok! Hát nincs benned semmi emberség?

A szívem összeszorult. Gyerekkorom minden fájdalma egyszerre tört rám. A panelház folyosóján álltunk, odabent a lakásban főtt a vacsora, a feleségem, Zsófi halkan szólongatott a konyhából:

– Gábor, minden rendben?

Nem tudtam felelni. Csak néztem az anyámat – vagyis azt a nőt, aki megszült, majd elhagyott. Tizenegy éves voltam, amikor újra férjhez ment. Az új férje, Laci bácsi nem akart engem a lakásban. Anyám egyetlen szó nélkül csomagolt össze, és vitt le a nagymamámhoz, vidékre. „Majd jó lesz ott neked!” – mondta akkor. Egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán.

A nagymamám, Ilonka néni volt az én igazi családom. Ő tanított meg olvasni, ő főzte nekem a legfinomabb tejbegrízt, ő simogatta meg a fejemet esténként. Amikor sírtam anyám után – mert sírtam, sokszor –, ő csak annyit mondott:

– Ne bánkódj, Gáborom! Nekem te vagy a mindenem.

Anyám soha nem hívott fel. Nem küldött pénzt. Nem érdekelte, hogy van-e cipőm télire vagy tankönyvem szeptemberre. Csak Laci bácsi volt neki fontos.

Aztán nagymama meghalt. Egyedül maradtam a kis házban. Tizenkilenc évesen temettem el azt az embert, aki mindent jelentett nekem. Az örökségből – abból a kis házból – lett az én otthonom. Egyetemre jártam Pécsen, hétvégente hazajártam rendet rakni.

A temetés után pár héttel csöngettek. Anyám állt az ajtóban.

– Gábor, beszélnünk kell! – mondta hidegen.

Leültünk a konyhába. Ő nem sírt nagymama miatt. Csak arról beszélt, hogy milyen nehéz most nekik Lacival: szűkös a panel, kéne egy nagyobb lakás. Hogy cseréljük el a házat az ő lakásukra.

– Neked úgyis sok ez egyedül – mondta. – Mi meg ketten vagyunk.

– Nem – feleltem akkor is. – Ez az én otthonom. Nagymama rám hagyta.

Anyám arca eltorzult.

– Hálátlan vagy! Hát ki szült meg téged? Ki adta neked az életet?

Felálltam.

– De ki nevelt fel? Ki törődött velem? Hol voltál te az elmúlt tíz évben?

Nem válaszolt. Dühösen távozott.

Eltelt öt év. Megnősültem, Zsófi hozzám költözött. Megszületett Marci fiunk is. A házban végre élet volt: gyerekzsivaj, vasárnapi rántott hús illata, kertészkedés hétvégén.

Egyik este csöngettek. Anyám állt ott egy bőrönddel.

– Gábor… nincs hova mennem – mondta rekedt hangon. – Laci elhagyott. Eladta a lakást a fejem fölül… nincs pénzem…

Zsófi mögém állt.

– Jó estét kívánok…

Anyám végignézett rajta és Marcin.

– Ez lenne az unokám? – kérdezte gúnyosan.

Marci hozzám bújt.

– Apa… ki ez a néni?

– Menj be anyához, kisfiam – mondtam halkan.

Anyám bejött a nappaliba és leült.

– Itt fogok lakni nálatok – jelentette ki egyszerűen.

Zsófi rám nézett: „Ezt nem gondolhatja komolyan!” – mondták a szemei.

– Anya… ez nem ilyen egyszerű – kezdtem óvatosan.

– Dehogynem! Azért döntöttem így, mert te vagy az egyetlen fiam! Nincs másom! Te köteles vagy segíteni!

Felment bennem a pumpa.

– És te mit tettél értem? Amikor szükségem lett volna rád… hol voltál? Most csak azért jössz vissza, mert nincs más választásod?

Anyám sírni kezdett.

– Ne legyél ilyen kegyetlen! Az anyád vagyok!

Zsófi odalépett hozzám.

– Gábor… nem lehet csak úgy befogadni valakit a múltból… főleg ha ennyi sebet hagyott maga után…

Anyám egész este ott maradt. Vacsorát nem evett velünk; csak ült és nézett maga elé. Éjjel Zsófi szólt:

– Nem hagyhatjuk itt az utcán… De hosszú távon ezt nem bírjuk ki.

Másnap reggel hívtam Edit nénit, anyám húgát Szigetváron.

– Edit néni… anya bajban van… tudod fogadni pár hétre?

Edit néni sóhajtott:

– Tudod jól, milyen ember… De hát vér szerinti testvérem… hozzátok nem mehet?

– Nem… nálunk nincs helye…

Anyám hallotta a beszélgetést.

– Hát tényleg kidobsz? A saját anyádat?

– Anya… én már nem vagyok az a kisfiú, akit el lehet küldeni egy bőrönddel vidékre… Nekem most már családom van. És neked is volt választásod évekkel ezelőtt…

Aznap délután Edit néni érte jött autóval. Anyám pakolt csendben; közben végig engem nézett könnyes szemmel.

Az ajtóból még visszafordult:

– Egyszer majd megbánod ezt! Meglásd!

Becsuktam mögötte az ajtót. Zsófi átölelt hátulról.

– Jól döntöttél – suttogta.

De én egész este csak ültem és bámultam a régi családi fényképeket: egyetlen közös kép sincs rajtuk rólam és anyámról. Csak nagymama mosolya mindenhol.

Marci odajött hozzám:

– Apa… miért sírsz?

Megsimogattam a fejét.

– Csak gondolkodom…

Most is gyakran eszembe jut: tartozom-e valakinek csak azért, mert megszült? Vagy az számít igazán, ki szeretett és ki maradt mellettem akkor is, amikor mindenki más elfordult?

Ti mit tennétek a helyemben?