Az utolsó szilvás gombóc – Egy apa-lánya kihívás története
– Neveah, csak egy pillanatra megyek ki, jó? – mondta apám, miközben letette elém a tányérra az utolsó szilvás gombócot. A konyhában a régi falióra kattogása szinte hangosabb volt, mint a gondolataim. Az ablakon túl eső kopogott, mintha minden csepp azt kérdezné: vajon most mi lesz?
A gombóc ott illatozott előttem. Tudtam, hogy apám direkt nekem hagyta, de azt is tudtam, hogy ez most nem csak egy játék. Az utóbbi hetekben alig beszéltünk egymással. Anyu elköltözött, és azóta minden más lett. Apám próbált erősnek látszani, de néha hallottam, ahogy éjjelente a konyhában ül és halkan sír.
– Neveah, ne feledd, csak akkor eheted meg, ha visszajöttem! – szólt vissza a folyosóról. A hangja játékos volt, de éreztem benne a feszültséget. Mint amikor valaki nevetni próbál, hogy elrejtse a könnyeit.
A telefonom rezgett az asztalon. Réka írt: „Gyere át, anyukám süt palacsintát!” Egy pillanatra elgondolkodtam: mi lenne, ha csak felkapnám a kabátom és elmennék? De aztán ránéztem apám régi fényképére a hűtőn. Még fiatal volt rajta, anyuval együtt nevettek egy balatoni nyaraláson.
A gombóc illata egyre erősebb lett. Gyerekkoromban mindig versenyeztünk apával, ki tud több gombócot megenni. Most viszont minden falat mögött ott volt a kimondatlan kérdés: vajon még mindig ugyanazok vagyunk?
A bejárati ajtó halkan nyikordult. Apám visszajött, kezében egy bögre teával.
– Na, sikerült kibírni? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – feleltem halkan.
Leült velem szemben. Egy darabig csak néztük egymást. Aztán hirtelen megszólalt:
– Tudod, amikor kicsi voltál, mindig azt mondtad, hogy a szilvás gombóc varázslatos étel. Hogy ha eszel belőle, minden rossz eltűnik.
Elmosolyodtam. – Most is ezt gondolom… csak néha nehezebb elhinni.
Apám letette elém a bögrét. – Sajnálom, hogy mostanában nem vagyok túl jó társaság. Próbálok mindent jól csinálni… csak néha nem tudom, hogyan kell.
A könnyeim majdnem kicsordultak. – Én is próbálkozom – suttogtam.
Hirtelen mindketten nevettünk. Olyan furcsa volt ez az egész: egy szilvás gombóc felett ülve próbáltuk helyrehozni azt, amit az élet szétszakított.
– Együtt esszük meg? – kérdezte apám.
Bólintottam. Kettévágtuk a gombócot, és mindketten ettünk belőle egy falatot. Az íze pontosan olyan volt, mint gyerekkoromban: édes, meleg és otthonos.
– Emlékszel arra a nyárra Tihanyban? – kérdeztem hirtelen.
– Amikor eltévedtünk az erdőben? – nevetett apám.
– Igen! És te azt mondtad, hogy csak követni kell a napot…
– De végül egy birkanyájhoz jutottunk ki – folytatta ő is nevetve.
A nevetésünk betöltötte a konyhát. Egy pillanatra minden gond eltűnt. Csak mi voltunk és az emlékek.
Aztán apám arca komolyabb lett.
– Neveah… tudom, hogy most minden más lett. De szeretném, ha tudnád: bármi történik is, én mindig itt leszek neked.
Megszorítottam a kezét az asztalon. – Én is itt vagyok neked.
Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán mégis lehet újrakezdeni valamit. Hogy talán nem minden veszett el végleg.
Most itt ülök az üres tányér előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg elég egy közös játék vagy egy tál gombóc ahhoz, hogy újra egymásra találjunk? Vagy ennél sokkal több kell?
Ti mit gondoltok? Elég néha egy apró gesztus ahhoz, hogy helyrehozzunk valamit, ami eltört? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?