Az utolsó napom első órája – Egy magyar nyugdíjas asszony vallomása

– Tehát tényleg elmész? – kérdeztem halkan, miközben a kabátomat sem vettem le, és a táskám még mindig az ölemben pihent. A konyhaasztalnál ültem, a szék hideg volt, mintha csak most húzták volna ki alólam az élet melegét. László a fürdőszobában matatott, hallottam, ahogy a neszesszerébe csúsztatja a fogkeféjét. Minden mozdulata határozott volt, mintha már ezerszer végigpróbálta volna fejben ezt a jelenetet.

– Igen, Marika. Sajnálom. – hangzott a válasz a félig nyitott ajtón át. Nem volt benne harag, sem bűntudat. Csak fáradtság.

Azt hittem, amikor eljön ez a nap, együtt ünnepeljük majd meg a nyugdíjamat. Talán elmegyünk Hévízre egy hétvégére, vagy legalább veszünk egy üveg bort, és nosztalgiázunk. Ehelyett most nézem, ahogy a férjem – harmincnyolc év után – gondosan becipzározza a bőröndjét.

– Ki az? – kérdeztem végül. A hangom meglepően nyugodt volt.

– Zsuzsa. A könyvtárból. – felelte halkan, és nem nézett rám. Zsuzsa… A neve ismerős volt. Egyszer-kétszer már említette, hogy segít neki könyveket keresni. Nem gondoltam semmit róla. Vagy talán nem akartam gondolni.

Aztán csend lett. László felkapta a kabátját, és egy utolsó pillantást vetett rám. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak ültem ott, mint egy szobor, és próbáltam felfogni, hogy mostantól minden más lesz.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, először azt hittem, mindjárt visszajön. Hogy csak elfelejtett valamit. De nem jött vissza.

A lakás hirtelen túl nagy lett. A falióra kattogása hangosabbnak tűnt, mint valaha. Felálltam, levettem a kabátomat, és leültem a kanapéra. A telefonom pittyegett: egy üzenet a lányomtól, Évától.

„Anya! Hogy sikerült az utolsó napod? Ünnepeltek a kollégák?” – írta lelkesen.

Nem tudtam mit válaszolni. Mit írhat ilyenkor az ember a saját gyerekének? Hogy az apja most hagyta el? Hogy egyedül ülök a nappaliban, és nem tudom, mihez kezdjek magammal?

Végül csak annyit írtam vissza: „Majd holnap beszélünk. Fáradt vagyok.” Hazudtam. Nem voltam fáradt – inkább üres.

Az este lassan telt. Próbáltam enni valamit, de minden falat megakadt a torkomon. Bekapcsoltam a tévét, de csak bámultam a képernyőt anélkül, hogy felfogtam volna bármit is.

Másnap reggel Éva hívott.

– Anya! Mi történt? Olyan furcsa voltál tegnap…

– László elment – mondtam ki végül.

– Tessék?! Hova ment?

– Elköltözött. Egy másik nőhöz.

A vonal túloldalán csend lett.

– Az apu…? De hát… Miért? – kérdezte Éva remegő hangon.

– Nem tudom – suttogtam.

Éva még aznap átjött. Sírva ölelt meg az ajtóban.

– Anya, ezt nem érdemelted meg! – mondta dühösen.

– Senki sem érdemli meg – válaszoltam halkan.

A következő hetekben minden nap ugyanúgy telt: felkeltem, megfőztem a kávémat kettő helyett egy bögrével, és próbáltam elfoglalni magam valamivel. A barátnőim hívtak kávézni, de legtöbbször nemet mondtam. Nem akartam beszélgetni arról, hogy „majd jobb lesz”, vagy hogy „legalább most már magadra koncentrálhatsz”.

Egyik este Éva férje, Gábor is átjött.

– Marika néni, ha szeretné, nálunk is lakhat egy ideig – ajánlotta fel kedvesen.

– Köszönöm, Gábor, de maradok itt – feleltem mosolyogva. Ez az otthonom… vagy legalábbis az volt.

Aztán egy nap kaptam egy levelet Lászlótól. Rövid volt: „Sajnálom mindent. Remélem, egyszer megbocsátasz.” Először dühös lettem. Mit képzel? Hogy majd egyszerűen elfelejtem ezt az egészet?

De aztán rájöttem: nem miatta kell megbocsátanom. Hanem magam miatt.

Elkezdtem sétálni a Duna-parton minden reggel. Néztem az embereket: fiatalokat kézen fogva, időseket kutyával vagy bottal. Egy idős néni rám mosolygott egyszer:

– Jó reggelt! Milyen szép napunk van!

– Az bizony – válaszoltam vissza mosolyogva. És először éreztem azt, hogy talán tényleg lesz még szép napom.

Lassan visszatértek a színek az életembe. Elmentem Évával moziba, beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Megismertem új embereket: Ilonát, aki szintén frissen vált el; Bélát, aki elvesztette a feleségét; és Katit, aki mindig tudott nevetni még akkor is, ha sírni lett volna kedve.

Egy év telt el azóta. Néha még mindig fáj, ha Lászlóra gondolok – főleg amikor egyedül ülök vasárnap délutánonként a konyhában –, de már nem érzem magam elveszettnek.

Most már tudom: hatvan felett is lehet újrakezdeni. Lehet barátokat szerezni, lehet nevetni és sírni is újra. És lehet hinni abban, hogy az élet nem ér véget egy ajtócsapódással.

Néha mégis elgondolkodom: vajon hányan ülnek most ugyanígy egy üres lakásban Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy nincs tovább? És vajon tényleg van-e erőnk újra felállni akkor is, amikor úgy tűnik, minden elveszett?