Az utolsó meccs – Egy fiú harca az idővel apja álmáért
– Nem lehet igaz, anya! – ordítottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. Anyám csak állt ott, könnyes szemmel, és próbált valamit mondani, de a szavak elakadtak a torkán. A kórházi papírok ott hevertek előttünk, fekete-fehér betűkkel: végstádiumú rák. Apámnak, Károlynak, már csak hónapjai vannak hátra.
A világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Tizenhét éves vagyok, egész életemben fociztam, és minden meccsen ott volt apám a pálya szélén, még akkor is, ha esett vagy fújt. Mindig azt mondta: „Fiam, egyszer még döntőt fogsz játszani, és én ott leszek.” De most, amikor végre eljutottam volna odáig, a szezon már véget ért. A csapatunk kiesett az elődöntőben, és apám álma szertefoszlott.
Aznap este apám szobájában ültem. Ő az ágyban feküdt, sápadtan, de mosolygott rám.
– Ne aggódj miattam, Peti – mondta halkan. – Az élet ilyen. Nem mindig jön össze minden.
– De nekem muszáj valamit tennem! – fakadtam ki. – Nem hagyhatom, hogy így legyen vége!
A következő két napban nem aludtam. Felhívtam az edzőt, Gábort.
– Gábor bá’, kérlek! Szervezzünk egy meccset! Csak egyet! Apám miatt… – könyörögtem.
– Peti, tudod jól, hogy a srácok már szétszéledtek… De megpróbálom – felelte fáradtan.
Aznap este üzeneteket írtam mindenkinek: „Apám haldoklik. Az volt az álma, hogy lásson engem döntőben játszani. Kérlek, gyertek el egy utolsó meccsre!”
A válaszok lassan érkeztek. Először csak néhányan írtak vissza: „Sajnálom…”, „Nem tudok menni…”, de aztán valami megmozdult. Barna azt írta: „Ott leszek.” Zoli: „Apu miatt mindent.” Végül tizenegyen lettünk.
A másik csapatot is sikerült összeszedni – a régi riválisaink, a Kőbányai Sasok vállalták be. Az edzőjük ismerte apámat; ő is sokszor beszélgetett vele a pálya szélén.
Két nap múlva minden készen állt. A pálya szélén ott állt apám tolószékben, anyám szorította a kezét. A csapattársaim mind ott voltak, még azok is, akikkel hónapok óta nem beszéltem.
A meccs előtt odamentem apámhoz.
– Ez neked szól, apa – mondtam halkan.
Ő csak mosolygott és megszorította a kezem.
A játék elkezdődött. Soha nem futottam még ilyen gyorsan, soha nem rúgtam még ilyen pontosan. Minden labda apámért ment. A szurkolók – barátok, szomszédok, rokonok – mind ott voltak. Az utolsó percben 2-2 volt az állás. Akkor kaptam egy passzt Barnától. Egy pillanatra minden lelassult: láttam apám arcát a nézőtéren, ahogy könnyes szemmel néz engem.
Lőttem. A labda a hálóban kötött ki.
A csapat rám ugrott, mindenki ordított és sírt egyszerre. Apám is sírt – először láttam őt így.
A meccs után odamentem hozzá.
– Megcsináltad, fiam – suttogta. – Ez volt életem legszebb napja.
Aznap este otthon csendben ültünk egymás mellett. Nem kellett beszélni; mindent elmondtak a tekintetek.
Apám két hónappal később elment. De az utolsó emléke rólam az volt, hogy győztes gólt rúgok egy döntőben – érte.
Most is gyakran visszagondolok arra a két napra. Vajon mit jelent igazán szeretni valakit? Meg lehet-e állítani az időt egyetlen pillanatra? Tudom, hogy soha nem felejtem el azt a napot – és remélem, ti sem felejtenétek el megtenni mindent azokért, akiket szerettek.