Az utolsó fizetésem apróban – Egy megaláztatás, ami mindent megváltoztatott

– Ez komoly, Zoltán? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezembe nyomta azt a nejlonzacskót. A zacskó alján csak aprópénz csörgött, tízesek, húszasok, néhány ötvenes. A gyrosos pult mögött állt, karba tett kézzel, és gúnyos mosollyal nézett rám.

– Hát ez jár neked, Laci – mondta. – Ha nem tetszik, panaszolj be, de örülj, hogy egyáltalán kifizetlek.

A szívem hevesen vert. Az egész testem remegett a dühtől és a szégyentől. A kollégák – Gabi és Pisti – csak lesütött szemmel pakolták tovább a zöldséget, mintha nem is lennék ott. Tudtam, hogy nekik is fáj látni ezt, de senki sem mert szólni. A főnöknek mindig igaza volt. Legalábbis ő így gondolta.

Hazafelé menet a villamoson minden egyes apró érme súlyát éreztem a táskámban. Mintha mindegyik egy-egy megaláztatás lett volna, amit az évek során el kellett viselnem. Az emberek bámultak rám, ahogy a zacskóval az ölemben ültem. Vajon látszik rajtam, hogy most törték össze bennem valamit?

Otthon Anna már várt. Az asztalon két tányér leves gőzölgött, a gyerekek – Marci és Zsófi – a szobában játszottak.

– Na, végre itthon vagy! – mosolygott rám Anna, de ahogy meglátta az arcomat, rögtön elkomorult. – Mi történt?

Letettem elé a zacskót. A pénz csörgése szinte visszhangzott a konyhában.

– Ez volt az utolsó fizetésem – mondtam halkan.

Anna először nem értette. Aztán amikor kiborítottam az asztalra az aprót, a könnyei kicsordultak.

– Hogy tehették ezt veled? – suttogta.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben Anna összeszedte az érméket és visszatette őket a zacskóba. Marci és Zsófi is kijöttek a szobából.

– Apa, miért sírsz? – kérdezte Zsófi.

– Csak egy kicsit elfáradtam – próbáltam mosolyogni.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben: Miért hagytam, hogy így bánjanak velem? Miért nem álltam ki magamért? Hogyan fogom eltartani a családomat most?

Másnap reggel Anna leült mellém a konyhában.

– Laci, nem maradhat így. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki így megalázzon téged. Megérdemled a tiszteletet! – mondta határozottan.

– De mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nincs más munkám. Ki vesz fel egy negyvenéves férfit két gyerekkel?

Anna megszorította a kezem.

– Nem vagy egyedül ebben. Megoldjuk együtt. De először is: ne hagyd, hogy ez az ember elvegye az önbecsülésedet.

A következő napokban mindenhol munkát kerestem. Felhívtam régi ismerősöket, jelentkeztem hirdetésekre, de mindenhol csak elutasítás várt. Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Apa, ha nagy leszek, én is dolgozni fogok, hogy neked könnyebb legyen – mondta komolyan.

Elsírtam magam. Nem akartam, hogy a fiam már most azt érezze: az élet csak küzdelem és megaláztatás.

Egy hét múlva Anna hozott egy újságot.

– Nézd csak! Itt keresnek raktárost egy közeli áruházba. Próbáld meg!

Nem volt vesztenivalóm. Elmentem az interjúra. A főnök, egy idősebb férfi – Károly bácsi –, végighallgatott, majd megkérdezte:

– Miért hagyta ott az előző munkahelyét?

Nagy levegőt vettem.

– Mert megaláztak. És rájöttem, hogy többet érek annál, mint amit ott gondoltak rólam.

Károly bácsi bólintott.

– Tudja mit? Pont ilyen emberekre van szükségem itt. Akik tudják, mit jelent becsülettel dolgozni.

Felvettek. Nem volt könnyű munka: cipekedés, hajnalban kelés, de legalább tisztességesen bántak velem. Az első fizetésemet borítékban kaptam meg – papírpénzben –, és amikor hazavittem Annának, mindketten sírtunk örömünkben.

A gyerekek is büszkék voltak rám. Zsófi rajzolt nekem egy képet: én állok egy nagy raktár előtt mosolyogva.

De még mindig ott motoszkált bennem a szégyen emléke. Vajon valaha el tudom felejteni azt a zacskónyi aprót? Vajon hányan élnek át hasonlót nap mint nap ebben az országban?

Most már tudom: nem az határoz meg minket, amit mások gondolnak rólunk vagy ahogy bánnak velünk – hanem az, hogy mi hogyan állunk fel utána.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen megaláztatást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?