Az utolsó beszélgetés: Találkozás a volt férjemmel a fiunk miatt

– Nem akarom látni! – kiáltotta Bence, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja visszhangzott a lakásban, mintha minden falba belevésődne a düh és a fájdalom.

Ott álltam a folyosón, kezemben egy régi fényképpel, amin még mindhárman együtt mosolyogtunk. A kép sarka már megkopott, de az emlékek annál élénkebbek voltak. A szívem összeszorult. Vajon jól teszem, hogy engedem ezt a találkozást? Vajon nem ártok vele még többet a fiamnak?

A telefonom halkan rezgett. „Kérlek, Ivett, csak egy órát kérek. Szeretném elmondani neki, mennyire sajnálom.” – írta Gábor, a volt férjem. Az üzenet rövid volt, de minden szója súlyosabb volt, mint egy egész könyv.

Gábor évekkel ezelőtt hagyott el minket. Egy másik nő miatt ment el, és én akkor azt hittem, soha többé nem fogok tudni megbocsátani neki. Bence akkor még csak hétéves volt, most tizennégy. Azóta is minden nap küzdök azzal, hogy elég jó anya vagyok-e neki. Vajon sikerült-e pótolnom azt az űrt, amit az apja hagyott benne?

Aznap este leültem Bence ágya szélére. A sötétben csak a telefon fénye világított az arcomra.

– Bence, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Nincs miről beszélni – jött a válasz a takaró alól.

– Tudom, hogy haragszol rá. Én is haragszom… vagyis haragudtam. De most azt kéri, hadd láthasson téged még egyszer. Nem miattam, hanem miattad gondold át.

Hosszú csend következett. Csak a lélegzetét hallottam.

– Miért most? Miért nem akkor jött, amikor tényleg szükségem lett volna rá? – kérdezte végül megtörten.

Nem tudtam válaszolni. Én is ezt kérdeztem magamtól minden nap.

Másnap reggel Gábor már ott állt a ház előtt. Régen láttam ilyen megtörtnek. A haja megőszült, a szeme alatt mély árkok húzódtak. Amikor meglátott minket az ablakban, csak bólintott egyet.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

Bence rám nézett. A tekintetében ott volt minden: düh, csalódás, kíváncsiság és félelem is.

– Egy órát – mondtam végül. – Csak egy órát.

A nappaliban csend ült meg közöttük. Gábor próbált beszélni, de Bence csak bámulta a padlót.

– Tudom, hogy elrontottam – kezdte Gábor remegő hangon. – Nincs mentségem arra, amit tettem. De szeretném, ha tudnád: mindig szerettelek. Csak gyenge voltam.

Bence felnézett rá.

– Ha szerettél volna, nem hagysz el minket – mondta halkan.

Gábor könnyei végigfolytak az arcán.

– Igazad van. De most szeretném jóvátenni… ha engeded.

Éreztem, ahogy bennem is feltörnek az emlékek: az első karácsony nélküle, amikor Bence egész este csak sírt; az első iskolai ünnepség, ahol egyedül tapsoltam neki; az összes éjszaka, amikor magamhoz öleltem a fiamat és megígértem neki, hogy minden rendben lesz.

Bence végül megszólalt:

– Nem tudom, hogy valaha meg tudok-e bocsátani neked. De… talán egyszer majd igen.

Gábor odalépett hozzá és óvatosan megölelte. Bence először mereven állt, aztán lassan visszaölelte az apját.

Amikor Gábor elment, Bence hozzám bújt.

– Anya… ugye te soha nem hagysz el engem?

– Soha, kicsim – suttogtam könnyes szemmel.

Aznap este sokáig ültem az ablakban és néztem a sötét utcát. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jobb lesz így Bencének? Vagy csak újabb sebeket okoztam neki?

Néha azon gondolkodom: lehet-e igazán megbocsátani annak, aki egyszer már összetörte a családunkat? És vajon képesek vagyunk-e újra bízni egymásban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli valaki a második esélyt?”