Az utolsó, aki megtudta: Egy anya vallomása a lánya távolságáról

– Hogyhogy nem szóltál nekem előbb, Eszter? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a porcelán bögrét. A lányom csak lesütötte a szemét, és zavartan babrálta a telefonját. Az anyósod már rég tudja, hogy babát vársz, de én… én vagyok az utolsó, aki megtudja?

A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, de bennem vihar tombolt. Eszter mindig is zárkózott gyerek volt. Amióta az eszemet tudom, próbáltam közelebb kerülni hozzá, de sosem találtam a kulcsot a lelkéhez. Talán túl sokat dolgoztam. Talán túl sokszor mondtam le közös programokat, mert dupla műszakot vállaltam a kórházban, hogy egyedül is mindent megadhassak neki. Az apja elhagyott minket, amikor Eszter még csak egyéves volt. Onnantól kezdve csak mi ketten maradtunk – vagyis inkább csak én maradtam igazán.

– Nem akartalak megbántani, anya – suttogta végül Eszter. – Csak… valahogy könnyebb volt elmondani Marikának. Ő mindig meghallgat.

Marika. Az anyósa. A nő, akit Eszter szinte második anyjának tekint. Akivel együtt főznek lekvárt nyáron, akivel együtt mennek piacra szombatonként. Én pedig csak nézem őket a távolból, és próbálom elhitetni magammal, hogy nem fáj. De hazudnék.

Emlékszem, amikor Eszter tizennégy éves volt, és először jött haza sírva az iskolából. Meg akartam ölelni, de ő csak bezárkózott a szobájába. Akkor azt mondtam magamnak: majd kinövi. Majd egyszer eljön hozzám is. De az évek múltak, és a falak csak magasabbak lettek közöttünk.

Aztán jött Gábor az életébe. Egy kedves fiú, rendes családból. Az első találkozásunkkor Marika már úgy ölelte át Esztert, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Én pedig ott álltam az ajtóban egy tál pogácsával, és úgy éreztem magam, mint egy idegen.

– Anya, kérlek… ne haragudj rám – mondta most Eszter halkan.

– Nem haragszom – hazudtam. – Csak… fáj.

A könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem töröltem le őket. Talán most először látta rajtam igazán az érzéseimet.

– Miért nem jössz hozzám, ha bajod van? Miért nem én vagyok az első, akinek elmondod az örömödet vagy bánatodat? – kérdeztem kétségbeesetten.

Eszter sokáig hallgatott. Aztán végre rám nézett.

– Nem tudom – mondta őszintén. – Talán mert mindig olyan elfoglalt voltál. Mindig fáradtan jöttél haza. Marika meg… ő mindig ott volt. Nem hibáztatlak érte, anya. Csak így alakult.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? „Így alakult.” Mintha csak valami véletlen lenne, hogy két ember elsodródik egymástól.

Aznap este sokáig ültem a sötétben a nappaliban. Eszter már hazament Gáborhoz. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a csenddel.

Másnap reggel Marika hívott fel.

– Juditkám, ne haragudj Eszterre – mondta kedvesen. – Tudom, hogy nehéz lehet most neked.

– Nem haragszom rá – válaszoltam fásultan. – Csak félek, hogy végleg elveszítem.

– Nem fogod elveszíteni – nyugtatott Marika. – Csak adj neki időt. És magadnak is.

De hogyan adjak időt valaminek, ami már évek óta romlik?

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást.

– Judit, minden rendben otthon? – kérdezte Ilona nővér egy délután.

– Persze – vágtam rá gyorsan, de a hangom elárult.

Ilona leült mellém a pihenőben.

– Tudod, nekem is van egy lányom – kezdte halkan. – Mi sem beszélünk minden nap. De amikor szüksége van rám, tudja, hogy itt vagyok neki. Néha ez is elég.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon én is elég vagyok-e Eszternek? Vagy már túl késő mindent helyrehozni?

A következő hétvégén Eszter váratlanul beállított hozzám.

– Anya… szeretném, ha te is ott lennél az ultrahangon – mondta félénken.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen – bólintott mosolyogva. – Szeretném, ha te is részese lennél ennek az egésznek.

Talán mégsem vesztettem el teljesen a lányomat. Talán még van remény arra, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz.

De vajon elég lesz-e mindez ahhoz, hogy bepótoljuk az elveszett éveket? Vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni egymást?

„Lehet-e még igazi anya-lánya kapcsolatunk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen?”